Jé, erre még soha nem jártam! Hirtelen buckák bukkannak fel, aztán egyre meredekebb ösvényen baktatok. Mintha mediterrán vidéken járnék, körben buja, zöld növények, a sövény szélén dús olajfák. Közben besötétedett. Merre lehetek? A domb tetején magányos férfi áll háttal, ég felé szegzett fejjel. Fehér gyolcsruha van rajta, a lábán durva saru. Hátha ő el tudja mondani, hogy merre is járok? Elindulok felé.
– Eligazítást vársz? – kérdezi halkan, de határozottan. Megdöbbenek. Hiszen rám se nézett! Honnan tudja, hogy egyáltalán itt vagyok? Hogy fogalmam sincs, merre lehetek? Lassan, méltóságteljes mozdulattal felém fordul. Aszketikus, finom metszésű, szakállas arc, kék szemei szinte misztikus fényben ragyognak. Harmincas évei elején járhat, de kicsit idősebbnek tűnik koránál. Teste vékony, törődöttnek látszik, ám szívós és ruganyos. Kézfeje viszonylag nagy, erős, mint aki keze munkájával kereste a kenyerét. Asztalos lehetett, vagy ács volt? Rezzenéstelen tekintettel folytatja: – Kérlek, üljél le itt az út mentén egy buckára, és várjál reám, amíg Atyámmal beszélek!
Mielőtt mondhatnék bármit, visszafordul, és eltekint a mindenségbe. Én zavartan arrébb húzódom, és lehuppanok egy roppant kődarabra. Figyelem ezt a különös lényt. Hallom, amint mormol valamit, látom, amint meg-megremeg a válla. Talán imát mond, talán sírás rázza? Talán pillanatok telnek el, talán az idő végtelensége? Nem tudom. Aztán lehajtja a fejét, összekulcsolja a kezeit maga előtt, és odajön, leül mellém egy fa vastag gyökerére. Béke árad belőle és nyugalom, magány és szomorúság.
– Mire ismét felkélnek a csillagok, én már nem leszek itt ezen a Földön! – szólal meg szinte tárgyilagosan a meggyőződés bizonyosságával.
– Ne mondj már ilyet, azt senki nem tudhatja!
– Én tudhatom, és tudom is. A születésem pillanatától. Akkor is ilyen gyönyörű éjszaka volt… Néhány városnyira innen, Betlehemben. Egy csillag ragyogott fel az égen. Anyám, a Dávid nemzetségbéli Mária mesélt sokat erről, meg a háromkirályokról, akik a csillagot követve megjelentek bölcsőmnél. Szegények voltunk, egy barlang falába vájt jászolban jöttem a világra, bárányok, szamarak között. Most sincs semmi földi javam, sem házam, sem birtokom, sem vagyonom, és ugyanúgy ragyog a csillagos ég felettem. Elvégezvén a dolgomat, tiszta lélekkel térek vissza Atyámhoz. Így vagyon ez megírva. Számot vetettem mindennel.
– Ennyire egyszerű lenne az egész?! Ne haragudj, de az imént láttam, hogy neked sem mindegy, hogy te is félsz! Megbocsáss, de sírtál is…
– Persze! Félek, mert tudom, hogy mi minden kínt kell még kiállnom… Igen, olykor könnyebb elhatározni valamit, mint vállalni annak minden ódiumát! Tudom, az út végén majd dolgomat befejezve boldog leszek, de addig sok szenvedés, sok megkísértés vár még reám. Hamarosan római katonák jönnek értem, elvezetnek, törvényt ülnek felettem, elítélnek, megkínoznak és megölnek. Igen, az ember gyermeke fél a gyötrelmektől, de Isten fiaként eltökélten vállalom, amit rám mért Atyám…
– De hátha azt akarja, hogy most szökj meg, hogy maradj még itt a Földön?! Annyi baj van, annyi cudarság, megoldatlanság! Szerintem gyere, most még el tudnánk innen lógni! Majd megbújunk valahol! Aztán elcsitulnak a szenvedélyek!
– …nem, nem! Nem mehetek. Ez így van megírva. Nem futamodhatok meg. Be kell teljesednie az Atya akaratának. Ez az egyetlen út a boldogsághoz!
– Biztos, hogy létezik olyan, hogy boldogság? Szerinted ki az, akire azt lehet mondani, hogy boldog?
– Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
– Mondd, hogyan szólíthatnálak téged?
– Van, aki Mesternek, van, aki Rabbinak, de nevezhetnének Dániel jövendölése alapján az Emberfiának…
– Mester, akkor azt áruld el, hogy lehetnék én is boldog, amikor belülről tele vagyok kétséggel, bizonytalansággal, hevességgel?
– Mint mindannyian. Te is, én is és minden tévelygő lélek ebben a világban. Gyarlóként születik az ember, és az a dolgunk, hogy ezen hívságainkból életünk során mind többet lefaragjunk.
– Mondd, te milyen gyerek voltál? Neked is meg kellett enned a sárgarépa-főzeléket és a csukamájolajat?
– A derék názáretiek úgy tartják, hogy szelíd, komoly kisfiú voltam. Talán kétszer okoztam gondot a szüleimnek… Egyszer apám otthagyta a hosszú létrát a ház falánál, és én felmásztam a tetejére, hogy közelebb kerüljek az éghez. Ott álltam és figyeltem, miközben ők rémülten kerestek. Máskor meg, tizenkét éves voltam, a szüleim napokig nem találtak, miközben én mindvégig bent ültem a templomban. Meglátva a tórát, különleges érzés kerített hatalmába. Valami kinyílt bennem. Hallgattam a bölcseket, aztán én is olvastam belőle, és láttam, amint az öregek csillogó szemekkel figyelnek. Akkor tudatosult bennem a küldetésem. Az ősi tanítás, hogy szívünkkel, elménkkel kövessük a törvényt. Az legyen mindig az iránytű számunkra az élet háborgó tengerén!
– Csakhogy annyi, de annyi törvény van! Honnan tudjam, hogy éppen melyiket kövessem?
– Szeresd Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első parancs. A második hasonló hozzá: szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két törvényen alapszik a béke Uraddal, a világgal és önmagaddal.
– Jó, de azt te is tudod, hogy nem minden felebarátot könnyű szeretni, önmagunkról aztán nem is beszélve! Állj sorba egyszer a postán, nézz meg egy híradót, vagy ülj be hozzánk egy értekezletre…
– …az én tanítványaim pedig, hiába kértem őket, hogy maradjatok itt és virrasszatok, mind elaludtak… Megláthatod, itt a lugas mögött. Egy pedig elosont közülük, hogy eláruljon engem… Egy sem akadt közülük, aki velem virrasztana… Keserűség van bennem, de harag nincs. Tudom, a régiek ezt a parancsot kapták: ne ölj, és ki öl, azt állítsák törvényszék elé! Én pedig azt mondom: már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi! Aki azt mondja neki, hogy te bolond, az méltó a pokol tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki vele, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat. És te különben mivel foglalatoskodsz?
– Írogatni szoktam… nem valami hű-de-nagy dolgokat…
– Hasznosabbra nem futná? Nagy a kísértése az írástudóknak…
– …annyira azért nem tudok…
– …bizony, bizony, mondom néked, András, ne üsd el a dolgot, mert magában az írásban többnyire rejlik mindig valami hamisság. Amit nem tudok megcsinálni az életemmel, tetteimmel, azt meghagyom papíron, üzenet gyanánt. Hogy azt majd később mások valósítsák meg! Ez gyengeség, mert ami a te dolgod, azt csak te valósíthatod meg, az csak a te feladatod, azt nem testálhatod át másra! Csináld te, magáért az üdvözülésért, mert az a lényeg. Hogy hasznos legyél, hogy segíts másokon, hogy jót cselekedj. És mindig ügyelve, hogy jót ne az emberek szeme láttára tégy, azért, hogy lássanak téged. Így semmi jutalom nem vár a mennyei Atyánál! Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik, hogy dicsérjék őket az emberek! Úgy kell adni alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Amikor imádkozol, ne tégy úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni, hogy mutogassák magukat! Amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S ő, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. És ne gyűjts kincset a Földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok!
– Mester, azokból a fizetésekből, amit kapunk, nem is lehet!
– A mennyei létre kell gyűjteni kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem lopják el a tolvajok. Ahol a szíved, ott a kincsed is!
Ülünk csendben, ő lassú mozdulattal az égre pillant. Valami jelet vár, üzenetet keres talán?
– Az időm lejárt – mondja halk sóhajjal, és már áll is fel. – Vissza kell mennem a kertbe. Eredj te is!
– De merre? Kissé elkeveredtem…
– Indulj el ezen az ösvényen, és megtalálod az utadat!
Jobb keze felemelésével búcsút int és elindul. Nézek utána, aztán én is elindulok a másik irányba. Rövidesen egy csoport csörtető római katona halad el mellettem. Meggyorsítom lépteimet. A tavaszból metsző télbe érkezem. A tájak is mind ismerősebbek, feltűnik a Belváros, a körút, a csomagokat cipelő, lökdösődő, sok feszült ember, dugó, dudálás, ricsaj, a karácsonyi vásár nyüzsgő forgataga. A sarjadó olajbogyó illata helyett benzingőz. Furcsa érzés fog el. Lehet, hogy visszataláltam?
