Akasztással kezdődött az új év

Karafiáth Orsolya összes 2010-es különvéleménye egy helyen – katt ide!

A hír: Akasztással kezdődött az új év
A négy férfit Szisztán-Beludzsisztán tartomány fővárosa, Záhedán egyik börtönében végezték ki. A vád szerint a csoport embereket rabolt el, és váltságdíjat követelt családjaiktól a szabadon bocsátásukért. Három túszt és egy rendőrt azonban meggyilkoltak – áll a bírósági ítéletben.
A négy ember felakasztása volt az első kivégzés 2011-ben Iránban, ahol tavaly 171 emberen hajtották végre a halálos ítéletet – ez kevesebb a 2009-es adatoknál, akkor ugyanis 270 kivégzés volt az országban. Iránban hivatalosan a közbiztonság javításával indokolják a halálbüntetést, amit a szigorú iszlám törvénykezés, a saríja alapján rónak ki.
Az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet szerint Kína után itt szabják ki a legtöbb halálos ítéletet, amit gyilkosságért, nemi erőszakért, fegyveres rablásért, drogkereskedelemért és házasságtörésért adhat a bíróság.

Különvélemény Karafiáth Orsolyától
„Nem helyeslem a gyilkosságot” – mondja Poirot, és vele szólok most én. Nem tudom elfogadni azt, hogy egy ember élete felett – kövessen az el bármilyen bűnt, mások (akár csoport, állam vagy akár egyetlen másik személy) ítéletet mondhassanak. Nem mintha hívő lennék, és amellett állnék, hogy ember felett csak az Isten dönthet, nem vagyok túlzottan emberbarát sem, többeket utálok, mint akiket kedvelni tudnék: egyszerűen minden esetben az életet pártolom.
Egy életünk van, és éljünk bármilyen társadalomban, az az egy élet a miénk. Iszlám országokban persze erről gyökeresen másképp gondolkodnak, az én európai agyamnak nehéz befogadni ezt. (Az öngyilkos merénylőket sem értettem soha. Kedvenc játékom mostanában a reptereken kiszúrni, ki lesz a következő. Álltam pár napja  Londonban, a Gatwicken, mellettem cigizett idegesen egy arab fiatalember. Na, ez lesz az – gondoltam rögtön. Aztán szerencsére nem történt semmi, és én elszégyelltem magam, hogy pusztán a bőrszíne alapján egyből kamikázénak gondolok valakit. Meg ha terrorista lett volna tényleg, valószínűleg nem remeg úgy a keze, hogy az amatőr elhárítók – mint én – rögtön kiszúrják. Akkor az isteni akarat biztonsága lazította volna el, és adta volna meg a lelki nyugalmát. Valószínűleg ez a fiú ugyanúgy lekéste a gépét, mint ahogyan én.)
Énszerintem vallás ide vagy oda: a teljesen fanatizált embereken kívül mindenki foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez. Több ismerősöm akad, aki megpróbálta már likvidálni önmagát, csak szerencsére megmentették őket. Mindegyik azt meséli, hogy a legszörnyűbb az volt, hogy az utolsó pillanatban, amikor aztán tényleg nem várták, hiszen őszintén lemondtak már mindenről, egyszerre csak bekapcsolt a rejtélyes életösztönük. Életben maradni: ez ott munkál mindannyiunkban. A legreménytelenebb helyzetekben, a legnagyobb fájdalom és betegség közepette is. Sőt akkor az igazán. Két kézzel kapaszkodunk az életbe. Édesapám betegségének utolsó fázisában nagyon jól megfigyelhettem ezt sajnos. Már csonttá volt soványodva, gépeken tartották benne a lelket: ám az a lélek százszor erősebben akart maradni még, mint azelőtt bármikor. Egyik legkeményebb könyv, amit olvastam, Truman Capote Hidegvérrel című dokumentumregénye volt. Ott képet kapunk egy szörnyű rablógyilkosságról, a nyomozásról, és végül az ítélet végrehajtásáról is. Az író folyamatosan, a kivégzésükig látogatja a rabokat, megtudhatjuk pontosan és élesen, hogyan érezhet egy hidegvérű (innen a cím) gyilkos, aki a korabeli közvélemény szerint csak azt kapta, amit érdemelt. Fogat fogért, ugyebár. És bár a börtön, valamint az egész procedúra felőrölte a két fogvatartott idegeit, ők mégsem akartak meghalni, éltek volna inkább életfogytig rabságban.
Iránban nyilván az elrettentő példa felmutatása és a társadalmi kontroll megtartása a célja ennek a rengeteg halálos ítéletnek. A gyilkosság, a nemi erőszak, a fegyveres rablás és a  drogkereskedelem tényleg a legsúlyosabb bűnök közé tartoznak – bizonyíthatóságuk százszázalékos voltáért már nem tenném tűzbe a kezem. Sokszor hallottunk már téves ítéletekről, utólag hibásnak bizonyult döntésekről. Ha valaki addig ült, még lehet kárpótolni, esetleg van esélye újra kezdeni. Akit kivégeztek: nos, annak már nincs több lépése. Ezért sem értem meg azokat, akik a mai napig is visszahoznák például hazánkban ezt a büntetési formát.
De vissza Iránhoz: hogy épp az új év kezdetén kellett példát statuálni: nos, ez az ő logikájuk alapján elég hatásosnak bizonyulhat. Ebben a rendszerben ez egy teljesen logikus lépés: rettenjenek el azok, akiknek el kell rettenniük. Egy másik kultúráról beszélünk, ezt nem győzöm hangsúlyozni, így nem tudjuk őket a mi fejünkkel megítélni. De arra nagyon jó apropó ez a hír, hogy elgondolkodjunk arról, mit jelent nekünk az életünk, és hogy meddig terjednek a határaink…