A híres, karizmatikus és ma már visszavonult kosárlabdasztár, Charles Barkley annak idején fején találta a szöget, amikor arról kérdezték, mit gondol, mennyire számít példaképnek a srácok körében. „Sportoló vagyok, nem példakép – felelte Barkley. – Nem az én dolgom mintául szolgálni a gyerekek számára, mert az a szüleik feladata. Én csak kosárlabdázom.”
A pszichológusok parentifikációnak, „szülősítésnek” nevezik a jelenséget, amikor szülő és gyerek között felcserélődnek a szerepek, azaz a szülő úgy viselkedik a kapcsolatban, mintha ő lenne a gyerek: mindenben a gyereke tanácsára szorul, aki őt a keresztnevén szólítja. Megosztja problémáit a szülői rangba előléptetett utóddal, és akár azt is megengedi neki, hogy ő adjon nevet a most születő kishúgának. Ilyenkor a gyerek személyes szükségleteit áldozzák fel annak érdekében, hogy a szülő érzelmi szükségletei kielégülhessenek.
„Ha a később érkezett adni akar annak, aki korábban jött, ahelyett hogy kapna tőle, olyankor felborul a családban az adni és a kapni rendje – írja Bert Hellinger német pszichoterapeuta. |
„Nem vagyok a barátod, az anyád vagyok”
A természetes rend felborulása azt eredményezi, hogy ezekben a kapcsolatokban a gyerek válik naggyá és a szülő kicsivé, márpedig a gyerekben csak akkor alakul ki egészséges biztonságérzet, ha felnézhet a szüleire, erősnek láthatja őket, és támaszkodhat rájuk. Ha a szülei gyámolítójának szerepébe kényszerül, mert szükségesnek érzi, akkor ez mázsás teherként nehezedik a lelkére. Nem tehet róla, hogy ilyen helyzetbe kerül, mégis neki kell viselnie a következményeit.
A tapasztalatok szerint a természetes rend általában akkor borul fel, ha az anya vagy apa annak idején nem kapott meg valamit a saját szüleitől, és most a gyermekétől követeli. Ha például az apa elutasítja saját apját, akkor könnyen előfordulhat, hogy érzelmi igényeinek kielégítését a gyerekétől várja. Ilyenkor a gyerek többé nem gyerek, hanem az egyik szülő szerepét játssza.
Ha a szülők bizalmukba avatják, és egészen intim dolgokat is elmondanak neki, arról ugyan nem tehet, mégis ő issza meg a levét, hogy olyan információk birtokába jut, amelyek nem illetnék meg.
Felnőttkorunkban is előfordulhat velünk, hogy szüleinkkel ilyen helyzetben találhatjuk magunkat. Ha a szülők olyan dolgokról beszélnek felnőtt-gyermeküknek, amelyek nem tartoznak rá, a gyerek azt mondhatja az anyjának vagy apjának: „Kérlek, ne beszélj erről. A gyereketekként ilyesmiről nem szeretnék tudni.” Felnőttként is megmaradunk a szüleink gyerekének, ezért hamisság úgy tenni, mintha azonos szinten állnánk velük azután, hogy felnőttünk.
Fiúból férjpótlék
A szülősítés legrombolóbb formája, amikor a gyerek abba a képtelen helyzetbe kényszerül, hogy neki kell kielégítenie az ellentétes nemű szülő érzelmi szükségleteit. Az egyedülálló anya nem talál magának megfelelő partnert, ezért a kamasz fiát kezdi legfőbb bizalmasaként kezelni. Tőle vár megerősítést nőként és anyaként is. Neki panaszkodik, az ő bókjaira éhezik, vele szeretné tölteni a szabadidejét. Ugyanígy előfordul akkor is, amikor az anya rossz házasságban él, hogy a fiúból férjpótló lesz. És melyik gyerek az, aki ne igyekezne a szülő kedvére tenni? Talán első hallásra durvának hangzik, de ez a fajta kapcsolat valójában a gyerekmolesztálás érzelmi megfelelője.
Haverkodni a gyerekkel
Semmi gond nincs természetesen azzal, ha szülő és gyereke jó viszonyban van, közös programokat szerveznek és tartalmas beszélgetéseket folytatnak egymással, de a „barátság” szót semmiképpen nem szerencsés összemosni azzal az összetett és felelősségteljes szereppel, amelyet a szülőség jelent. Amikor egy anya vagy apa büszkén mesél arról, hogy a gyerek őt tekinti legjobb barátjának, megint sokkal inkább a szülőről, az ő szükségleteiről, s talán a saját életkorával és az öregedéssel szembeni ellenállásáról szól, semmint arról, mi jó a gyereknek. Nagyobb büszkeségre adhat okot, ha a szülő tiszta szívvel kijelentheti: „Nem vagyok a barátod. Az anyád (apád) vagyok.”
| A szülő érdekében
Minél hajlamosabbak a szülők a szülősítésre, tinédzser gyerekeik annál kevésbé látják őket támogatónak, melegszívűnek és olyan szülőnek, aki biztosítja gyermeke számára a függetlenséget, szabadságot és a felelősségvállalásnak azt az ésszerű szintjét, amely az életkoruknak megfelel. A magas fokon szülősített gyerekek szomorúbbak, magányosabbak és depressziósabbak, mint azok a kortársaik, akiket nem így kezelnek szüleik. Gyakoribb náluk az agresszív, engedetlen és akár a kriminális viselkedés is. Azoknak a felnőtteknek, akik szülősített gyerekként nőttek fel, alacsonyabb az önbizalmuk, és gyakrabban éreznek szomorúságot. Miért nem lehet a gyereke bizalmasa? |
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Mit tegyek, hogy fiatalabbnak érezzem magam – mint tavaly?
- Szulák Andrea: „Az életem változásai előrevisznek”
- Párok, eltérő ritmusban
- Több nőt a politikába!
- Teákkal az egészségért
- Nők Lapja arc: Kocsis Ágnes
- Tegyünk rendet a nappaliban!
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
