Az ötlet nem új. Hónapok óta érik, pirul, puhul bennem. A gondolat, hogy abba kellene hagyni, jó fél éve fogalmazódott meg. A szikrát persze a lányom adta. A dédnagymama nyolcvanadik születésnapján az akkor négy és fél éves Lola önkéntes száműzetésbe vonult. Míg Sophie, a három és fél éves unokatesó bohóckodott és szórakoztatott, addig az enyém bujkált és szerénykedett. Az apja lánya – intézték el egyszerűen a család kevésbé lelkizős tagjai a jelenséget. De bennem az a délután elindított valamit…
Sejtettem én, hogy a Lolával az élet több lesz, mint egyszerű babanapló. Ez már az elején bebizonyosodott. Ismeretlen bloggerként megbocsátják, ha valaki a gyerekeiről ír. Sőt kitapétázza az internetet a ded fotóival. Ez a viselkedés még a magazinból ismerős újságírónőként is rendben van. De hogy jön ahhoz egy személytelen, rideg műfajból ismert nő, hogy a nyilvánosság elé tárja életének harmadik dimenzióját? Hogy jön ahhoz, hogy intimitásokról írjon úgy, hogy közben a gyereket nem mutogatja? Hogy jön ahhoz, hogy hibázik? Mert bizony nem tökéletes. Az életünk, a döntéseink, az anyaságom… semmi nem tökéletes. Viszont igaz. Amikor elkezdődött a Lolával élt élet, megfogadtam, hogy azt sem bánom, ha bokszzsák lesz belőlem: vállalom a hibákat, a májfoltokat, az anyajegyeket, a kisebb és nagyobb sebeket is. Nem hallgatom el azt, ami nem sikerül, beszélek arról is, ami fáj és amiről eddig – valamiért – nem beszéltünk. Testképgondok. Szülői kiszolgáltatottság. Apa-anya nyavalyák. Gyerekhisztik. Munkás mama. Bölcsődei beszoktatás. Gyerek és halál. A hagyományos nemi szerepek megkérdőjelezése. Kultúrák összecsapása. Hát persze hogy nem csak Loláról szólt a cikksorozat. Hanem egy világról, és benne egy családról, a mi családunkról.
Lola az önök szeme előtt fejlődött nagylánnyá. Követték, ahogy szerelmespárból anya és apa (mama és daddy) leszünk. Ahogy a lányunk tudatára ébred, ahogy megmozdul, ahogy megküzd helyéért a családi hierarchiában. És annak is, ahogy mi ketten megpróbálunk felnőni hozzá. Kinyitottam a kapukat és beengedtem önöket. Cserébe csodálatos ajándékot kaptam. Példa nélküli kapocs alakult ki köztünk – köztem és önök között. Beszélgettünk és vitáztunk. Együtt örültek, szomorkodtak velem, drukkoltak nekem, és közben kíméletlenül pellengérre állították a hibáimat. Azt a szót, hogy köszönöm, nem érzem elég erősnek ahhoz, hogy kifejezzem: mennyire hálás vagyok, hogy ehhez a közösséghez tartozhattam.
Lola és a családja életében most új fejezet kezdődik. Egy csöndesebb, befelé fordulóbb szakasz. Egy olyan időszak, ami alkalmasabb arra, hogy a nagylány személyiségének finomhangolását végigkísérje. Sokan most fölteszik a kérdést: vajon mi változott, hogy lehet, hogy eddig gond nélkül megírt mindent a gyerekről? Hát… először is nem mindent írtam meg. És nem is gond nélkül. Azt önök is sejthették, hogy nagyon sok történetet, a legtitkosabb epizódokat megtartottam magunknak. A mi „láthatatlan Lolánk” élete első éveiben csupa olyat élt át a nyilvánosság előtt, ami megtörténik minden gyerekkel (talán a két kultúra együttéléséből adódó történeteket leszámítva). Nincs ennél egyetemesebb élmény. A gyerek megszületett. Nem hagyott minket aludni. Megtanult szopizni. Növögetett. Megszólalt. Beilleszkedett a családba. A család hozzá alakult. Közösségbe került. Megríkatott és megnevettetett. Utazott, tanult, reagált. Persze mindvégig úgy írtam, hogy minden egyes mondatot háromszor átgondoltam. Vajon nem adok-e ki túl sokat? És közben: vajon hiteles lehet-e a történet, ha egy részét megőrzöm magunknak?
Aztán Lola elkezdett változni. Máshogy változni, mint addig. A dédi szülinapja csak a kezdet volt. A gyereknek titkai lettek, szégyenlőssé vált. A személyiségének olyan szeleteit is megmutatta, amelyekről eddig nem tudtunk. Nem szeret szerepelni. A figyelemtől zavarba jön. Saját, jól ismert közegén kívül gátlásos. Még a Diótörőben sem volt hajlandó föllépni, pedig mennyire várta! Én pedig azon kaptam magam, hogy már nem háromszor, hanem tizenháromszor gondolom át a mondatokat. Ebből az következik, hogy nem olyan jó, nem lehet olyan jó a végeredmény. Az pedig csak rontott a helyzeten, hogy a lap átalakulása után adott tematikával és sokkal rövidebben kellett írnom. A döntésem, hogy a Lolával az élet kereken öt év után elbúcsúzzon, megszületett.
Azért azok, akik már elővették a pezsgősüveget, várjanak egy percet… mert írni most már mindig fogok, még ha más is lesz az inspiráció. No és ahogy kiteszem a cikk végén a pontot, belefogok a Lolával az élet című könyv folytatásába, amit olyan sokan kértek már. Szóval, tavasszal jön a Nagylánykönyv, a lolás időszak harmadik, negyedik és ötödik évének összefoglalójával. Vagyis a könyvesboltokban találkozunk! Önök pedig addig is… hiányozni fognak.
A cikk nyomtatásban a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
Az e heti lap tartalmából:
- „Itthon vagyok az unióban” – az EU-nak dolgozó „háttéremberek”
- Utánajártunk – Nehezebb lesz bejutni a felsőoktatásba
- Müller Péter: Az élet igazságtalan?
- A hét kérdése – Mennyivel drágul az ennivalónk tavasszal?
- Lélek – Szeretem vagy gyűlölöm?
- Stresszoldó és gyógyító gyakorlatok a hétköznapokra
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
