D. Tóth Kriszta: “Európának köszönhetem a családomat”

Régóta várt interjú D. Tóth Krisztával

Az értekezleten hallottam, hogy ebben a számban jelenik meg a Lola-sorozat utolsó epizódja…
Hosszan érlelődött bennem a döntés. Babanaplónak indult, szinte napra pontosan öt éve, és életem legizgalmasabb utazása lett. Amikor elkezdtem, tudatosan szakítani akartam azzal az ethosszal, hogy a híres nők világában minden hibátlan. A nekem írt levelekből is látom, milyen komoly gondot okoz ez a hamis kép az úgynevezett átlagos nőknek, akik ez alapján alulértékelik, rossz anyának, értéktelenebbnek tartják magukat. Ezt anyaként, nőként, olvasóként is kikérem magamnak! Molnár Gabi főszerkesztővel annak idején azt beszéltük meg, hogy ennek a sorozatnak csak úgy van értelme, ha vállalom: ez a mi életünk. Ilyen. Messze nem tökéletes, de igaz.

Biztosan kaptál olyan levelet is, ami nem kifejezetten dicsérő volt.
Persze, erre számítottam is. De a lényeg, hogy teremtődött egy közösség. Leveleztünk, az interneten „beszélgettünk” az olvasókkal. Például azokkal, akik nem értették, hogy miért megy a lányom másfél évesen bölcsődébe. Fel kellett vállalnom, hogy mi ilyen döntéseket hozunk, így neveljük Lolát, és bizony lehet, hogy van, akinek ez nem tetszik. Szerencsére ez volt a kisebbség. Sokakat megnyugtattak a hibák, a bizonytalanságok, a vicces történetek. Hogy „nahát, Lola is be akar menni a mamájával a vécébe…!”. Ott volt az ellentmondás, hogy sok titkot megosztok az olvasókkal, de Lolát nem lehet látni, ám azzal, hogy Lola a háttérben maradt, elvonatkoztathatóbbak lettek az írások. Olyasmikről szóltak, amelyek minden családban felvetődnek: hisztiről, bilire szoktatásról, otthoni munkamegosztásról, a női testkép vagy a párkapcsolat változásáról. Most, hogy Lola, ahogy ő mondja, „ötéves nagylány”, egyre biztosabb, hogy az apja szerénységét, mintsem az anyja szerepelhetnékjét örökölte. Például amikor nyáron, a dédnagymama születésnapján másfél órát töltött egy magazin mögé bújva.

Ezt meg is írtad.
Igen. Decemberben pedig táncolt volna a Diótörőben. Jár balettra, nagyon ügyes, szereti is, és tízen körtáncoltak volna a darab elején. Nagyon várta, izgult. Elmentünk, felöltözött, megfésültem a kontyát, és a tapspróba után visszakaptam egy nyárfalevélként remegő, verejtékező, rémült gyereket. Mama, itt nagyon sokan vannak, nem tudok a színpadra felmenni, suttogta. A szívem szakadt meg érte. Az egyik koreográfus nyugtatott meg, hogy semmi baj, ha csak kilencen táncolnak. Ez is megerősített abban, hogy jó döntést hoztunk.

Mi jön „a” Lola után?
Az írás kitörölhetetlen része az életemnek, vannak ötleteim a folytatásra. Olyan vagyok, mint anyám volt, szeretem feszegetni a határaimat. Az sem biztos, hogy nyugdíjas koromig híradóznom kell. Talán ez a többoldalúság más műfajban is megállná a helyét. Tőlünk nyugatra a nagy televíziók „arcainak” pályájával, fejlődésével, megújulásával külön foglalkoznak, nálunk ezt saját magunknak kell megtanulnunk. Azt is, hogyan mondjunk nemet. Vagy igent olyan feladatra, ami új, de először félelmetesnek tűnik. Az biztos, hogy most nemcsak körülöttem, bennem is nagy változás zajlik.

Az a hír járja rólad, hogy tudsz határozottan nemet mondani.
Mert meg kellett tanulnom. Az elmúlt években nagyon jó barátságba kerültem a múló idővel. Ez az interjú éppen a harminchatodik születésnapomon jelenik meg. Emlékszem anyámra, amikor ennyi idős volt. Állt a tükör előtt, és a kezével próbálta kisimítani a ráncait. Ő küzdött az idő múlásával, nekem is sokáig tartott, míg ezt elengedtem. Mára elfogadtam magam kívül-belül. Még azt is, hogy soha nem lesznek olyan lábaim, mint Naomi Campbellnek… Tudom, ki vagyok, most érzem magam erőm teljében.

Érdekes, amit édesanyádról mondtál. A testvére, Kútvölgyi Erzsébet teljesen kortalan nő, már fiatalon játszott öreg szerepeket.
Anyám is színésznő akart lenni, de neki a katedra lett a színpad. Fantasztikus órákat tartott tinédzsereknek, akiket már akkor sem volt egyszerű egyben tartani. Közgazdaságtan-órákat! Nagyon komplex személyiség volt, nem véletlenül formálódik bennem évek óta egy könyv az életéről, a sorsáról. Azt hiszem, ha megírom, bennem is a helyére kerül sok minden. Huszonkét éves voltam, amikor elvesztettem, sok kérdést nem tudtam feltenni neki. Nálam az írás terápia is, az anyává válásban is segített.

Mit örököltél az édesanyádtól?
A zöld szememen kívül leginkább a nyughatatlanságot. Hogy mindig nézz előre, keresd a következő kihívást. Van róla egy képünk, ami a nagyszüleim nappalijában volt a falon. Tizennyolc éves rajta, tiszta, szép, és egyenesen néz előre… Aztán egyszer erre a képre rárobbant a kávéfőző, és tele lett barna pöttyökkel. Egyébként testvére, Zsike képe is ott volt, csak följebb, így ő nem lett kávés. Ma már van olyan eljárás, hogy a régi papírképeket meg lehet tisztítani, de én nem akarom. Nekem foltosan jó. Így akarom az emlékét is megőrizni. Nem tökéletesnek, hanem igazinak. Nekem ettől marad élő…

Ez a korai veszteség erősíti a férjed családjához fűződő kapcsolatodat?
A veszteség megtanítja az embert arra, hogy mi fontos. A férjem szülei annyira jó emberek, hogy őket nagyon könnyű szeretni. Nem tudnék együtt élni olyan emberrel, akinek a családi kötelék nem fontos.

Többször írtál a családotok kapcsán a nemzeti karakterekről.
Nekem nem a lózungok szintjén, hanem hús-vér emberekkel, igazi konfliktusokban kellett megtanulnom a toleranciát. Az igazit. Mi tényleg szenvedélyesebbek vagyunk, az angolok meg tényleg hűvösebbek. Egy házasságon belül rengeteg munka van napi szinten, hogy az egyik kinyissa, a másik visszafogja magát, ha kell.

Szerinted van olyan identitás, hogy európai? Lehet ezt szeretni?
Én szeretni akarom Európát. Három évig éltem Brüsszelben, testközelből láttam, hogy működik az uniós intézményrendszer. Jobban értem, hogy miről szól, de láttam a hátulütőit is: a felesleges bürokráciát, a pénzkidobást. Ezekért akár gyűlölhetném is, de sok szeretnivaló van benne. A sokszínűsége például. Meg azt, hogy beülsz Budapesten az autóba, és a La Manche csatornánál lévő Calais-ig nem állít meg senki, nem kérik el a papírjaidat, nem turkálnak a csomagodban. Tudod, mit jelent nekem ez a szó, hogy Európa? A családomat. Mi vagyunk a nagybetűs európai család. A Brüsszelben született lányommal, az angol apával, a magyar anyával. Én ezt Európának köszönhetem, és mindig is szeretni fogom érte!

A cikk nyomtatásban a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
Az e heti lap tartalmából:

• „Itthon vagyok az unióban” – az EU-nak dolgozó „háttéremberek”
• Utánajártunk – Nehezebb lesz bejutni a felsőoktatásba
• Müller Péter: Az élet igazságtalan?
• A hét kérdése – Mennyivel drágul az ennivalónk tavasszal?
• Lélek – Szeretem vagy gyűlölöm?
• Stresszoldó és gyógyító gyakorlatok a hétköznapokra

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!