 Hogyan lehet valaki szerelmes egy városba? És hogyan lehet szerelmes pont Sanghajba? Kiderül a Szerelmem, Sanghaj blogból! |
230 millió ember kelt útra Kínában ezekben a napokban, hogy az évben egyszer, egyetlenegyszer találkozzon a családjával.
A kínai nagyvárosok kiürülnek és az ott dolgozó vendégmunkások útra kelnek, hogy hazalátogassanak szülőföldjükre. Ez Sanghajban mintegy 7 millió embert érint, ennyi vendégmunkás lepi el a pályaudvarokat. A hírekben csak erről hallani, az utazás most a legfontosabb kérdés itt, Kínában.
A jegyárudák előtt már hetekkel előbb kilométeres sorok kígyóznak. A pályaudvarokon négynapos sorok futnak össze, a tömeg európai léptékkel elképzelhetetlen. A hangosbemondó esténként bemondja, hogy a jegyek elfogytak, mindenki menjen haza és jöjjön vissza másnap. A csalódott emberek egy része dühösen eloldalog, mások ottmaradnak éjszakára, hogy reggel előnyösebb pozícióból kezdjék a sorban állást. Forró vízzel oldódó instant leveseket esznek és a földön alszanak.
Ilyenkor a rendőrség, a katonaság és a mentők is a helyszínen vannak, hogy a félelmetes erejű tömeget kezeljék. Rengetegen lesznek rosszul, ájulnak el, taposódnak össze, mire hozzájutnak a vonatjegyekhez.
De ez az ünnep mindent megér a kínai embereknek. A családot és az összetartozást jelenti számukra, amit az ország méretéből fakadóan egyetlenegyszer élvezhetnek egy évben. Az elszakítottságot és a nagy újratalálkozást.
A kínai holdújév az ország legnagyobb ünnepe. Ha mondhatnék ilyet, nagyobb dolog, mint nálunk a karácsony, hiszen mi odahaza azért év közben is találkozhatunk egymással. Itt nagyon sokan nem. Ahogy az egyik varrodai munkás nyilatkozott: e nélkül az ünnep nélkül minden céltalanná válna az életében.
Sanghaj 7 millió vendégmunkásának és az ország 230 millió ingázójának Kína és az élet nem egy egzotikus kaland, ahogy nekem, hanem éhbérért folyó küzdelem, vérverejtékes csata a hétköznapokkal. Egész évben ezt az egy hetet várják, hogy ránézhessenek a gyerekeikre, otthonukra, szüleikre. Bármire képesek a hazautazásért, ilyenkor nem ismernek sem istent, sem embert. Jobb ilyenkor nem a pályaudvarok közelébe menni. Az amúgy szelíd kínai emberek ilyenkor megvadulnak, a családot, a gyereket, az otthont jelentő vonatjegy bármit megér nekik.
A hivatalos adatok szerint 2,5 milliárd darab utazással jön létre Kínában a családok egymásra találása. Ez Anglia teljes lakosságának négyévnyi teljes utazása…
No, nézzük, mit is érdemes tudni erről az ünnepről…
Egy hétig tart. Ilyenkor Kínában tulajdonképpen megáll az élet. A családok újra egyesülnek (a gazdagabbak Kambodzsában hepajkodnak) és együtt esznek-isznak, békében. Merthogy veszekedni tilos az ünnep ideje alatt. De nem is hiszem, hogy nagyon kedvük lenne veszekedni, amikor egy évben egyszer látják egymást. A nagyvárosokban dolgozó szülők ilyenkor hazalátogatnak, hogy ránézzenek hátrahagyott gyermekeikre. Megnézik a bizonyítványokat és biztosítják a gyerekeket arról, hogy csakis a tanulás az egyetlen kiugrási lehetőség ebből a szörnyű, elszakított, robotszerű létből. El sem tudom képzelni, hogyan lehet feldolgozni, ha egy évben csak egyszer láthatja valaki a gyermekét.
Az ünnep alatt nemcsak veszekedni tilos, hanem hajat vágatni is, mert az ember „levágja” a szerencséjét.
Az ablakokat nyitva kell tartani, hogy az ártó szellemek szabadon távozhassanak a házakból és az új évet megtisztultan, szellemmentes lakásban kezdje az ember.
A szellemmentesítés lényeges pont. És itt érkeztünk el oda, ami miatt kicsit nehezen tolerálom ezt az ünnepet. A kínai emberek ugyanis minél nagyobb zajt csapnak, hogy az ólálkodó démonok messzire szaladjanak. Ládaszám vesznek tűzijátékot, petárdát, amik nem is annyira látványelemben gazdagok, mint zajban. Sanghaj ezekben a napokban olyan hangos, mint Berlin lehetett a szőnyegbombázások idején. Az ünnep másnapján térdig jár az ember az elsült petárdákban.
Mint minden kínai szokáshoz, ehhez is társul egy mese.
Élt egyszer egy falu tavában egy sárkány, akit Niannek hívtak. Nian hosszú éveken át terrorizálta a falut, mígnem egyszer egy bátor öreg bölcs szembeszállt vele. Tűzzel, piros ruhában, hangos dobpergéssel sikerült is elijesztenie a vízi sárkányt. Nian sosem jött vissza többé. Azóta a zaj és a piros szín elmaradhatatlan része az ünnepnek. Mint ahogy szerves része a piros boríték is. Hongbaót, piros borítékot illik adni mindenkinek, aki az év során segített az embernek. Bejárónőnek, kedvenc zöldségesnek, őrnek a háznál, merthogy minden háznál van őr. Nem kell sok pénzt beletenni, a rituálé jelképes, a lényeg, hogy nyolccal osztható legyen az összeg.
Miközben én írok, a mellettem ünneplő kínai csoport halat, disznót és csirkét eszik épp, és kínai gombócot. A desszert rizspuding.
Épp most emelik az égbe a kívánságlampionokat. Hiszik, hogy az újévi kívánságok így a mennybe szállnak és ott meghallgattatnak. A látvány gyönyörű. Hívnak engem is, hogy engedjek egyet az égbe. Akármennyire is nem szeretem ezt az ünnepet, muszáj mennem. Ebben a pillanatban ugyanis elkezdődött a Nyúl éve. És a babona szerint ilyenkor elektromos kütyüt sem ildomos használni. 🙂
PS: A pokol elszabadult. Dörögnek a petárdák, és a kínai emberek alsógatyában, melltartóban a szálloda kinti medencéjébe ugrálnak. Remélem, megúszom bevágás nélkül.
