Malek Andrea: Mama, kérlek…

Néhány hónap múlva meg fog szólalni, és rövidesen majd kérdéseket tesz fel. Kérdéseket, amelyek megválaszolására egész életünkben, egész életünkkel készültünk, mégis rendre megbicsaklik a lelkünk, amikor szavakba kell, kéne öntenünk. Vagy lehet, hogy csupán figyelnünk kellene egy bizonyos belső hangra?

Nos, Andrea, mit felelsz majd a kislányodnak, ha egyszer megkérdezi:
– Hitted még, hogy meg fogok még születni?
– Nem tudtam lemondani rólad, akárhányszor megláttam egy kisbabát, arra gondoltam, hogy csak kilenc hónap, és itt lehetnél. És számolni kezdtem: február, március, április… Amikor közöltem magammal, hogy nem, nem, semmi értelme már megint mindent újra kezdeni, akkor hirtelen eleredt az eső. Te voltál?

– Milyen anyukám szeretnél lenni?
– Most az jut eszembe, hogy hétéves koromban milyen büszkén toltam a tesóm babakocsiját. Tulajdonképpen így vagyok ezzel ma is. Röhej, de az a kislány megy az utcán, immár a harmadik kicsi gyerekével, pirulva a boldogságtól, hogy őneki is sikerült ilyen gyönyörű babát a világra hozni. A különbség csupán annyi, hogy ez a kislány idén már 43 éves. Szóval szerintem én a ti gondoskodó tesótok vagyok, aki majomszeretettel megpróbál benneteket mindenre megtanítani, amit saját maga megtanult. Meg arra is, amit nem. Így van ez szinte folyamatosan, miközben olykor elér bizony néhány megvilágosodott pillanat, amikor inkább a nagymamátoknak érzem magam.

– Létezik olyan, hogy késői gyerek?
– Hát persze, hogy létezik, például itt vagy te. Egyértelműen más életed lesz velünk, mintha egy huszonéves mamához érkeztél volna. Mondhatnám úgy is, profi szülőket kaptál, aranyvirág testvérkéket, akik imádnak, és vigyáznak rád. De majd igyekezned kell, ha azt szeretnéd, hogy nagymamája vigye iskolába a fiacskádat.

– Milyen legyek, ha majd nagy leszek?
– Szűzanyám, ki volt ilyen kíváncsi a családban…?! Amilyen szeretnél, olyan legyél. Szeresd az embereket, a természetet, figyelj az ösztöneidre és hallgass a megérzéseidre. Te jó ég, ez már majdnem olyan, mint azok a bizonyos a rettenetes körlevelek, amiket ha nem küldök szét azonnal 45 példányban, akkor magamra vessek, és ne csodálkozzam, hogy ha rövidesen halálnak halálával halok meg.

– Lehet-e védekezni a sok rossz ellen a világban?
– Nem kell tévéhíradókat nézni…

– Szeretnéd, ha én is művész lennék?
– Szeretném. Úgy tűnik, a mi családunkban ezt senki sem ússza meg. Olyan, mint egy titokzatos öröklődő betegség. Legyél művész, hiszen a művészet a csodálatos, végtelen szabadság! Persze emellett okvetlenül legyen valami „hétköznapi” tudomány is a kezedben, fejedben, lelkedben, amiből majd biztosan megélsz.

– Másként fogsz engem nevelni, mint a testvéreimet?
– Most megint a neveléssel jössz? Van valami, amit máris elrontottam? Fogalmam sincs, mert én is csak az ösztöneimre figyelek, és a megérzéseimre hallgatok. Próbálok a legjobb tudásom szerint dönteni minden helyzetben. De hogy végre valami konkrétumot is említsek, azt hiszem, téged többet viszlek majd magammal, ha dolgozom, mert valami azt súgja, hogy szívesen figyelgeted a zenész embereket.

– Mi a legfontosabb az életben?
– Most megint a körlevél-kényszerképzetem tör elő… Na jó, megpróbálom. A legfontosabb, hogy jól érezd magad mindenben, amit csinálsz. Akkor és ott. Ez a véleményem.

– Mit szeretnél átadni nekem?
– Azt hiszem, az első a főzés lesz, aztán a mosás, a takarítás, és a vasalás. Autót vezetni is megtanítlak, virágot ültetni, száraz leveleket söprögetni, havat lapátolni. Szekrénysort összeszerelni majd csak akkor, ha elbírod a kalapácsot. Biciklizni, hogy el tudjunk menni ketten bevásárolni. Na, nézzük csak, mit tudok még? Jógázni, meditálni már tudsz, azt inkább én tanulom tőled. És varázslatosan mosolyogni sem kell már megtanulnod…

– Mitől tudsz megvédeni?
– Gyakorlatilag semmitől. Illetve, a jó dolgoktól megpróbállak nem megvédeni.

– Mitől nem tudsz megvédeni?
– Ez egy provokatív kérdés, mert már régóta tudod a választ: saját magadtól.

– Jobb nekem, hogy lánynak születtem?
– Egyértelműen jobb. Egy családban ilyen sok fiú mellett kicsi lánynak lenni jó. Kisfiúként nagyon nehéz lenne a szálfák között férfinak maradni, hozzájuk felnőni. No, de te ezt nagyon jól tudtad, ezért is lettél Lencsi.

– Más lettél, amióta megszülettem?
– Hogy más lettem? Igen. Végleg megmenekültem attól, hogy az életemet valaha is kizárólag szakmai feladatok töltsék ki. Az lett, amit mindig is szerettem volna, vadon élni, vihogás, gyerekek, macskák, kutyák…

– Milyen voltál eddig?
– Eddig? Na, hát azért ilyen hamar nem megy a változás. Szóval csupa aggodalom, feszültség, hisztéria. Enyhe káosz…, de ezt csak azért mondom, hogy a Szegő András is rám ismerjen, különben nem is így van.
És amit bezzeg nem kérdeztél meg, én viszont mindenképpen meg akartam veled beszélni, az a következő: mit szeretnél felvenni első fellépéseden? Az áprilisi nagy családi MÜPA-koncertünkön, ahol a végén, ha nem sírsz, közösen énekelünk neked. Vagy nem akarsz esetleg te is velünk énekelni? Ugye tudod, egy karriert nem lehet elég korán elkezdeni..?

A cikk nyomtatásban az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:

• Az oxitocin titkai – Nem ölni, ölelni!
  
• Miért legyen kisállat a háznál?
  
• Malek Andrea – Mit kérdezne tőle három hónapos kislánya, Léna?
  
• 21 táska 3 méretben
  
• Lesz-e nálunk béranyaprogram? Folytatódik a Nők Lapja-vita
  
• Tamással sülve-főve
• Ezotéria – Baj lehet a szerelmi varázslásból?
  
• A hét kérdése: Hol készül a magyar termék?
  
• Persányi Miklós: Életkert a kerítések mögött  

Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!