 Pillangónak születtek – hamarosan megnyit a Dóri Ház |
A hír:
Újabb gyermekhospice-ház nyílhat Magyarországon, ezúttal Törökbálinton. Az elsőt néhány hete adták át Pécsett, ahol a gyógyíthatatlan beteg gyerekeknek segítenek abban, hogy könnyebben elviseljék a betegséget.
Különvélemény Winkler Nórától
Pár nappal ezelőtt láttam az Egy család című dán filmet. Sajtóvetítés volt, tele a terem, és a film előtt egy másik rövidfilm kezdett forogni. A hospice-ról szólt, hogy mit csinálnak, hogyan segítenek, kiknek, és az is kiderült, milyen ismert emberek segítenek abban, hogy ez a szervezet minél több 1%-os felajánlást kaphasson. Szép és átélhető volt, ahogyan maga a nagyfilm is, ami egy apa haláláról szól, illetve mindarról, ami ezt megelőzi, és ahogyan a családtagok ezt megélik.
Olyasmi moziélmény, ami után az ember nem tud rögtön belekezdeni valami más dologba, csak sétál egy darabig csendben. Így amikor most a hírt olvastam, valahogy belülről, illetve beljebbről gondoltam át. Legalább hét éve már, hogy dolgozom a Bátor Tábornak.
Ez az alapítvány krónikusan beteg gyerekeknek szervez táborokat, olyanoknak, akik hosszú hónapokat töltenek kórházban, folyton vigyázniuk kell magukra, mindenki csak aggódik körülöttük, életveszélyben vannak, sokuk gyógyíthatatlan, és ebben a gyógyszerek és műszerek dominálta steril élettérben kiesnek a gyerekszerepeikből, abból, hogy még kicsi, szertelen, mindenbe belemenő, féktelen, játszani, felmászni, rohanni, ugrabugrálni szerető normális gyerekek.
A Bátor Táborban – ha az egészségi állapotuk megengedi – mindezt újraélhetik, rengeteg önkéntes, orvos és ápoló segítsége mellett. A tábor a gyerekek családjának is szervez programokat, tehermentesíti a szülőket, és talán velük is feledtetni tudja a nehézségeket pár – de életfontosságú – napra. Az alapítvány javára évente szervezünk jótékonysági aukciót, amit én vezetek, és ilyenkor nagyon sok pénzt sikerül összekalapálnunk. Ez csodálatos érzés. Elcsépelt ez a jelző, de nem tudok jobbat, valóban van valami csodaszerűsége ennek az estének, és a végén csillogó szemmel szoktunk ott állni, amikor megköszönöm a résztvevőknek, hogy pontosan mennyi pénzt is adakoztak, hogy a tábor folytathassa jövőre is.
Az árverés előtt mindig vetítünk egy filmet, ami a bemutatja a tábort, a gyerekeket, ahogy méteres magasságban másznak, bátran nekiszaladnak egy feladatnak, önfeledten löknek el egy színes ládákból állított építményt, és egyáltalán – kipirult arccal játszanak. Meg is szólalnak a filmekben, itt én mindig sírni szoktam, és ahogy körbenézek ilyenkor a teremben, mások is, nők könnyebben, férfiak el-elnézve valamerre törölgetik gyors mozdulatokkal a szemüket. Mesélik ezek a hatévesforma gyerekek, hogy milyen jó végre így lenni, nem mindig a rákkal foglalkozni, hogy mennyi haverjuk lett, ki a kedvenc cimborájuk – így hívják a fiatal önkénteseket –, meg hogy hogyan heccelik egymást; ki-ki a saját betegsége felől szemléli a másikét, és akié halálos, az kicsit szórakozik azén, aki csak kevésbé beteg. Életszerű, életerős kis szövegek és bemennek az ember szívébe. Ahogyan megszületni se tud az ember egyedül, és a fiatal anyukák körül is többen segítenek, hogy ebben az életüket megváltoztató élményben támaszuk legyen, úgy a másik végén sem tud egyedül befejeződni az élet, nemcsak annak, aki elmegy, hanem a szeretteiknek sem. A hospice éppolyan alapvető – még ha ez nem is olyan evidens –, mint a szülészeti osztály, ezért nagyon fontos, hogy nyílhat egy új intézmény, ami megőrzi az ember méltóságát útban a halál felé is. Remélem, sokan tudják majd támogatni a működését.
