Ismeretségünk első pillanatától tisztában vagyok azzal, hogy ha nem szeretném, akkor nyilvánvalóan utálnám. Ha nem volna barátom, akkor ádáz irigye lennék. Ha nem érezném személyes drámának a nemrég történteket, a karambolt, a vádemelést és a most következő bírósági procedúrát, akkor a sors büntetésének tartanám. Meg tudom tehát érteni azokat, akik esetleg torkig vannak vele, magam is osztanám a véleményüket, ha nem volnék meggyőződve, hogy átütően eredeti színész, jó ember, aki hőse is, áldozata is önnön vágyainak, makacsságainak.
A hangos, zsúfolt társalgó közepén magányosan ül a számítógép előtt. Üzeneteit olvassa feszült figyelemmel, közben pedig telefonján beszél élénk gesztusokkal. Előtte a polcon doboz cigaretta, félig üres kávéscsésze és félig teli hamutartó. Amikor észrevesz, int: egy pillanat! Elköszön a telefonba, bezárja a gépet, összekapja az előtte lévő holmikat, és átülünk a szomszéd asztalhoz.
– Parancsolj, kérdezz! – mondja, miközben zavart vigyorral két tenyerébe támasztja a fejét. Igen, persze, tudom, hogy kérdezni kéne, de megtorpanok. Hogyan, mit, mi módon?
Eszembe jut legutóbbi találkozásunk a Gundel-díj átadásán. A helyzet roppant kiélezett volt. A zsűri ugyanis neki ítélte a díjat kiváló színpadi alakításaiért. A döntést néhány nappal a bizonyos baleset előtt hozták, amikor is ittasan vezetve karambolozott, és a szembejövő autóban valaki ennek következtében súlyos sérülést szenvedett. Amikor felolvasták a nevét a díjazottak között, ő nem volt ott, mint mondták, éppen előadása van. Tényleg játszik, vagy csak nem akart eljönni? Tartottam tőle, ez utóbbi lehet távolmaradásának az oka. Aztán 10 óra felé egyszer csak megjelent. Előbb sustorgás futott végig a termen, aztán döbbent csend, majd pár pillanattal később viharos taps csattant fel. Valami ilyesmi fejeződhetett ki ebben a demonstrációban: „Nagy baromságot csináltál, Andris, de azért tudd, hogy szeretünk!”
„Nekem reggeltől görcsben volt a gyomrom – mondta nekem közvetlenül utána –, kalimpált a szívem egész úton, ott meg percekig toporogtam, hogy be merhetek-e lépni, hogy vajon miként fogtok fogadni? Számodra ez egy izgalmas eset volt, számomra azonban az életem maga. Sorsom, jelenem, jövőm. Mindazt a szorongást, bűntudatot senki más nem érezheti, én vagyok kénytelen szembesülni vele naponta.”
Ez a kifakadása azóta is bennem van. Éppen ezért torpanok meg, amikor most, igen, kérdeznem kéne! Kérdezni a megválaszolhatatlanról? Beszélni a kibeszélhetetlenről? Szembesíteni a szembesülhetetlennel? Megkérdezni tőle, hogy miért is voltál ennyire felelőtlen, idióta, tökkelütött? Hogyhogy nem mérted fel, hogy mit kockáztatsz, hogy mekkora baromságot csinálsz, hogy járhatott volna ez a meggondolatlanság még súlyosabb következményekkel? Létezik erre tisztes felelet, normális magyarázat?
Tétován beszélgetni kezdünk mindenfélékről. Szóba kerül a múlt. Például a gyerekkor.
– Önfejű és makacs voltam már kiskoromban is. Amolyan igazi kockafejű. Mindig addig mentem el, ameddig lehetett. Addig rosszalkodtam, amíg a Fater szólt kétszer: „Bandi, vigyázz, pofon lesz a vége!” Még rátettem ilyenkor három lapáttal: aztán dirr!!!, kaptam egy nagy frászt. És akkor megnyugodtam olyan két-három órára. Mindig is provokáltam a sorsot, hogy megtudjam, meddig mehetek, hol a határ? Vagy a sors provokált engemet? Mindig kellett valami pofon, ami helyre tett…
– És ki az, aki most adja ezt a pofont neked?
– Most a balesetek, a sérülések, a betegségek, szakadó kapcsolatok adják a pofonokat. Az a baj, hogy negyvennégy éves vagyok! Tekintélyes férfikorban lévő ember, aki lelke mélyén még mindig ugyanaz a hülyegyerek. Nekem most már úgy igazán pofont, akár lelkiekben, akár fizikailag nem nagyon ad senki. Lehet, hogy az is baj. A papám meghalt, az édesanyám elfogultan imád, és nekem mindent megbocsát. Párom, Ancsika is nagyon szeret. Nekem nagyon nagy szerencsém van a nőkkel. A két nagylányom is nagyon szeret, a kicsi is. Szeret, és elfogad olyannak, aki vagyok. Messze érdemeimen felül kapom ezeket a gyönyörű ajándékokat, és én az átkos természetem miatt, ahelyett hogy megbecsülném, rendre eltékozlom…
Miközben mondja szenvedélyesen, eszembe jut számos hasonló sorsú művész vagy sportoló siker és elbukás között imbolygó élete. Vajon akik a maguk területén éppen féktelenségükkel, veszett szenvedélyességükkel tudnak nagyot alkotni, hősök, bálványok lenni, a mindennapi életben nem a túlfeszítettségük, zabolátlanságuk sodorja-e őket minduntalan bolond kalandokba? Ugyanattól, ami csodálat tárgyává teszi őket, lesznek más helyzetben kiszolgáltatottak? Mentség ugyan nem lehet azok számára, akik áthágnak törvényes határokat, de némi magyarázat talán létezhet? És ha nem lehet felmentés sem, valamilyen megértés létezhet-e?
A jelenről beszélünk
– Sokan pimasz magabiztosságnak, öntelt bunkóságnak tartották azt a fesztelenséget, ahogyan tudtam közlekedni a világban, holott csak arról volt szó, hogy korlátaival, gyarlóságaival együtt tudtam vállalni önmagamat – magyarázza. – Nem volt okom különösebb büszkeségre, de arra sem, hogy meghunyászkodjam. Ha véletlenül megbántottam valakit, oda tudtam menni, és a szemébe nézve bocsánatot kérni. Most viszont történt valami, amit nehéz vagy szinte lehetetlen vállalni, hiszen bűnt követtem el. Ezt lehetetlenség bocsánatkéréssel elintézni, hiszen sérülést okoztam valakinek. Ezt nem lehet leülni, büntetéssel megúszni! Ennek a terhét életem végéig cipelnem kell. Ezért is annyira nehéz sokszor kiállni az emberek elé, és várni, vajon miként is fogadnak? Együttérzően? Elutasítóan? Egy ideig folyamatos késztetésem volt, hogy mindenkitől bocsánatot kérjek. Az ügyelőnk szólt rám, hogy kapjak észbe, ez már sok. Ez az én problémám magammal és a világgal, másokat ne terheljek vele! Ugyanakkor nem bírom, hogyha feszültség van körülöttem. Még azt sem, ha mások között érzékelek villongást. Biztos hogy belekotyogok, és valami jópofasággal próbálom oldani. Mert rosszul érzem magam tőlük… Miközben színész vagyok, és a feszültségből élek. És a színpadon nem zavar. Melyik akkor az igazi? Az amilyennek érzem magamat? Vagy amit a külső szem lát? És inkább azt gondolom, hogy az az igazibb… Igazából bennetek dől el, a közönségben, hogy milyenek vagyunk mi, csepűrágók. Az asztalos megcsinál egy asztalt és az áll. Az maga a produktum. Nálam ez nem így megy. Magában nem áll meg semmi, amit csinálok, csak ha látja valaki, és megérinti őt valami belőlem.
A jövőről beszélünk
– Néha úgy érzem, hogy jobb lenne, ha letöltendő börtönbüntetést kapnék. Leülném, és akkor már csupán magammal van elintézni valóm. Máskor meg rimánkodni kezdek magamban a felfüggesztettért, mert megvallom, félek a börtöntől. Nem tudom, hogyan viselném a bezártságot, kiszolgáltatottságot. És féltem a családomat is, hogy miként viselnék ezt az állapotot? A gyerekek, Ancsika… Mostanában különösen sokat dolgozom, szinte mindent elvállalok, hogy gyűjtsek annyi pénzt, amihez lehet majd nyúlniuk, amíg én egy tömlöc mélyén gondolkodom hosszabb ideig a továbbiakról.
– És szerinted jutsz valamire? Tudsz változni, tudsz más lenni?
– Nem, biztos hogy nem… Az biztos, hogy olyasfajta marhaságot nem csinálok, ami veszélyeztethet másokat, ettől megiszonyodtam, de szerintem megmaradok éppen olyan éretlen, tökéletlen kamasznak, mint eddig voltam…
Csöng a telefonja. Ez most nagyon sürgős! – mondja, és felkapja, majd odarohan a géphez, valamit meg kell néznie. Két fiatal színész lép oda hozzá, hogy megkérdezzen valamit. Int a szakács a pult mögül, hogy elkészült a vacsorája. A megafon megszólal, hogy „első figyelmeztetés!”.
