Erika egy budapesti oktatási intézmény gazdasági igazgatója. Munkáját és az azzal járó feszültséget rendre hazaviszi.
– Nem tudok kikapcsolni. Kibéreltünk egy irodát a házban, mert mióta megszületett a kicsi, már nem bírtuk a feszültséget, ami abból fakadt, hogy fizikailag itt vagyok, de lélekben nem. Az irodában viszont úgy lehetek itthon, hogy nem zavarnak: a gyerek nem tud odajönni, mint most, hogy „teját, teját!”. Amikor dolgoztam, a babát a férjem hozta be hozzám az előadások szünetében. Szívszorító volt, be kellett zárnom az ajtót a szívemben, és beszélni tovább a projektmenedzsmentről.
Erika, mint mondja, sosem szeretett volna „otthon maradni babázni”, de úgy érzi, ennek következménye, hogy a gyerek szinte nem is őt tekinti anyjának.
– Hullafáradtan jövök haza. A lelkiismeret-furdalás miatt nehezen tudok pihenni. Úgy érzem, bűnt követek el, ha pihenek vasalás helyett. Az előző két szülés után is visszamentem dolgozni, most pedig egyáltalán nem maradtam itthon. Érzem, hogy ez nem egészen normális. Elhatároztuk, hogy rendszeresen utazunk kettesben – akár egy hétre is. És azzal is próbálkozunk, hogy egy-egy estére is rábízzuk valakire a gyereket.
Amikor vége…
– Volt egy pont, amikor azt mondtam, elég. A feleségem fodrászhoz indult délután, én hazaértem a munkából. És azt mondta, mosogassak el – meséli a negyvenöt éves Gábor, aki középvezetőként dolgozik egy autókat forgalmazó cégnél. – Abban a tíz percben, amíg együtt voltunk a lakásban, háromszor ismételte meg ezt, a végén szótagolva: Ne felejtsd el: mo-so-ga-tás! Tanítónőként nyilván egész nap utasításokat ad. De nekem abban a pillanatban lett elegem.
Gábor még aznap este megmondta, átköltözik a testvéréhez, és hogy váljanak el. A felesége mintha nem értette volna.
– Fel sem tűnt neki, hogy valami baj van az életünkkel. Vele sosem lehetett megbeszélni semmit, mert a beszélgetést is irányítani akarta. Az iskolában sem szeretik, a szülők és a gyerekek is egyre többet panaszkodnak rá, valószínűleg az évek során ez az „átgázolós” tulajdonsága erősödött meg.
„Hagyom nyerni”
A 45 éves Mariann és férje, Andor között a kompenzálás különös módozata működik. Még egyetemisták voltak, amikor megismerkedtek, az egyetemen Andor, akinek üzletember volt az édesapja, maga is ambiciózus volt, jól teljesített. „Összeházasodtunk, haladtunk előre, született két fiunk” – meséli Mariann. Amikor már lehetett, belevágtak saját üzletükbe. De Mariann akkor szembesült azzal, hogy férje valójában nem olyan törekvő, lendületes. Nem igazi vállalkozó alkat. A vezető szerep a feleségé lett.
– Bevallom, nagyon élveztem, és ez ma is így van. Andor meglehetősen óvatos, és bár néha kell az ő „fékezőereje”, mindketten tudjuk, hogy mi a felállás nálunk. Ettől függetlenül nagyon jól élünk, Andor jó apa, vele tudok a világon legjobban beszélgetni, utazni.
Együtt kezdtek el teniszezni, és Andor az első meccsen legyőzte feleségét.
– Hihetetlen sikerként élte meg, és ez szöget ütött a fejembe. Azóta gyakorlatilag visszafogom magam, és legalább hetven százalékban hagyom őt nyerni. Talán furcsa, de ez nekem is győzelem. Mert ha egy férfi nem érzi magát sikeresnek a házasságában is, akkor előbb-utóbb baj lesz.
Mariann szerint ezzel nem csapja be a férjét. S mint mondja, lehet, hogy ügyes taktikával megelőzött egy válságot az életükben.
A cikk nyomtatásban az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Teremtsünk időt a családra
- Most rólam van szó – + 7 oldal a lélekről
- Trokán Péter és lányai
- 6 farmer, 6 alak
- Bátor Tábor – négy önkéntes vallomása
- Ezotéria – Mi köze a Szaturnusznak az arab forradalmakhoz?
- Marton Levente kulinarista
- Cukros gyerek a családban
- Szigorúbb abortuszszabályok jönnek
Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!
