Tilos sms-ben szakítani

A hír: A tádzsikisztáni Ulémák Tanácsa rövidesen hivatalosan is megtiltja, hogy a házastársak sms-üzenetben mondják ki a válást – jelentette be az ország vallásügyi kormánybizottságának elnöke. Abdurahim Holikov szerint a nők megérdemelnek annyi tiszteletet, hogy szemtől szembe álljanak férjükkel, amikor az bejelenti a válást.
Az Oroszországban letelepedett csaknem egymillió tádzsik vendégmunkás közül egyre többen választanak maguknak új feleséget hazájuktól távol, és elválnak otthon maradt előző nejüktől – írja az ukrán Korreszpondent internetes hírújság. Az iszlám hagyományok szerint ilyen esetekben a férjnek ilyenkor mindössze annyi a teendője, hogy háromszor kimondja a felesége előtt a „talok” szót, ami azt jelenti, hogy „elválok tőled”, és ezzel a házasság felbontottnak tekintendő. A mobiltelefonok elterjedésével azonban a férfiak mind ritkábban veszik a fáradságot ahhoz, hogy ezért hazautazzanak, és megelégszenek azzal, hogy a szót sms-üzenetben küldik el háromszor a feleségük mobilszámára.
Abdurahim Holikov azt mondja, hogy ez rendkívül megalázó helyzetbe hozza az asszonyokat. A válás ilyen módon történő elintézése szerinte logikátlan, értelmetlen és helytelen, ráadásul mind a világi, mind pedig a saria-törvényeknek ellentmond. Ezért ezt a kérdést a napokban az ország legmagasabb muzulmán hatósága, az Ulémák Tanácsa is megvitatta, és rövidesen tiltó rendelkezést ad ki az sms-válásokkal kapcsolatban.

Különvélemény Peller Marianntól

Olyan boldog lennék, ha egyszer arról olvashatnék, hogy valahol a világ egy (vagy akár több) szegletében a nőknek kedveznek a törvények; vagy legalábbis a nőket is ugyanolyan jogok, esetleg előnyök és kedvezmények illetik meg, egyszóval, ugyanolyan jó dolguk van, ha nem még jobb, mint férfitársaiknak.

Hadd kezdjem talán az alapproblémával: számomra megdöbbentő, hogy ilyen egyszerűen véget vethet egy férfi a házasságának, és gond nélkül, az igen hosszúra elnyúló bürokratikus eljárások valamint jogi procedúra kihagyásával megszabadulhat a nőtől, akit valaha szeretett, és aki valószínűleg nem egy gyermekkel is megáldotta. Mi van, ha az asszony még mindig szereti az urát, és nem akar elválni tőle? Ilyenkor nincs szükség a házastárs beleegyezésére? Vagy mi van akkor, ha a feleség szeretne kilépni, sőt elmenekülni a nem működő házasságából? Neki is csak annyit kell tennie, hogy háromszor kimondja az ura előtt, hogy „talok”?

Nyilvánvaló, hogy idehaza is bőven akadna olyan házastársi kapcsolat, amit boldogan megszakítana egyik vagy másik fél, természetesen a lehető legkevésbé fájdalmas módon, gyorsan, hatékonyan. Már csak a közös gyerekek érdekében is fontos lehet, hogy ne húzódjon el, és ne legyen veszekedésektől hangos a válás folyamata. Ha a felek egyetértenek abban, hogy jobb lesz külön folytatni, egyértelműen jó módszer lehetne ez, de azt hiszem, a felhalmozódott sérelmek és indulatok elragadják a régi szerelmeseket, és legtöbbször teljesen kifordulnak önmagukból.
Szinte látom magam előtt, ahogy egy vita hevében a dühtől fuldokolva üvölti, mondjuk a férj a feleség arcába, hogy talok, talok, talok! Na de mi lenne utána? Ha mégis együtt akarnak maradni, mert egyébként szeretik egymást, csak meggondolatlanok voltak. Kénytelenek lennének újra összeházasodni?
Arról már hallottam, hogy sms-ben vallott valaki szerelmet, sőt még olyanról is, hogy valaki ilyen kiábrándítóan romantikátlanul kérte meg a párja kezét.
De hogy valaki képes ezt a módot választani, hogy közölje: elválok tőled, az vállalhatatlan. Egyrészt végtelenül megalázó lehet az otthon hagyott asszony számára, amiért az urának csak ennyit jelentett a házasságuk és a közösen eltöltött évek. Nem vállalja a felelősséget. Még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy hazamenjen és személyesen közölje a rossz hírt, ami egyébként vélhetően tökéletesen váratlanul éri a feleségét. Másrészt ezzel súlytalanná (sőt feleslegessé) válik a házasság intézménye, ha ilyen könnyedén fel lehet bontani az elméletileg egész életre szóló szövetséget. Elveszítené a jelentőségét. Bár az is igaz, hogy valószínűleg emiatt több férfi merné vállalni a nősülés „terhét”. De megérné így nekünk?