Túlórázik, pluszmunkát vállal és próbál helytállni a mindennapokban. Ő most meg sem áll Afganisztánig. A magyar katonai misszióban vállal szolgálatot, azt reméli, hogy onnan hazatérve, anyagilag megerősödve jobb életet tud biztosítani magának és kiskamasz fiának, Ricsinek. Vállalja a kockázatot és azt az áldozatot, hogy hosszú hónapokat lesz távol. Fiára addig a nagymama vigyáz majd. Határozottan, céltudatosan magyaráz, megtudom, hogyan lett egy törékeny, Veszprém megyei lányból testileg-lelkileg edzett hivatásos katona.
Iskolapadból a laktanyába
– Eszembe sem jutott, hogy belőlem valaha katona lesz – vág bele Szilvi. – Közgazdasági szakközép-iskolai érettségi után nyáron próbáltam állást keresni. A munkaközvetítő két címet adott. A cipőgyárban, mire odaértem, már betöltötték a helyet. A másik egy laktanyában meghirdetett pozíció volt. El se akartam menni. A szüleim nógattak – legalább nézzem meg. Míg élek, nem felejtem el azt az öt percet, amíg átértem a laktanya bejáratától a személyügyi irodáig. A katonasrácok füttyögtek, sziszegtek, beszóltak. Összeszorítottam a fogam, és azt gondoltam, akármi is történik, én ide nem jövök vissza. A felvételi beszélgetés azonban a vártnál jobban sikerült, mondták, akár másnap kezdhetek. Az első hónap nagyon nehéz volt, de felmértem az erőviszonyokat, láttam, ha egy katona a társai nélkül, egyedül jön szembe velem, már nem annyira nagylegény, inkább szégyenlősen félrenéz. Én nyertem.
Igazi katonanőnek lenni
Szilvi polgári alkalmazottként dolgozott a pénzügyi-számviteli részlegen, és lassan megszerette a laktanyát. Magánélete is szépen alakult, férjhez ment, majd megszületett Ricsi. Amikor a gyes után visszatért a munkahelyére, egyre többször jutott eszébe, hogy kedve lenne kipróbálni magát valódi katonaként.
– Civil alkalmazottként már kezdetektől fogva vonzott a katonák élete. Úgy tűnt, a munkájukért több elismerést és persze több fizetést kapnak. Lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek a katonai
végzettséggel nem rendelkezők három és fél hónapos kiképzésén. Kisfiamat az átképzés idejére anyukámhoz vittem Barnagra. Nehéz volt elszakadnunk egymástól, hiszen még óvodás volt, de megértette, hogy ez nagyon fontos nekem. Furcsa volt először fegyvert fogni a kezembe. Pár hét múlva azonban akár csukott szemmel is szétszereltem és összeraktam a fegyverem. Kemény kiképzés volt, de nagyon élveztem.
Ricsi pedig irtó büszke volt édesanyjára, akiből igazi katona lett.
Mindenáron misszióba?
Időközben férjével különváltak. Egyedülálló anyaként eltökélte, hogy a válás ellenére a fia semmiben sem szenvedhet hiányt. Hitelt vett fel, és saját otthont teremtett. A válság azonban őket sem kímélte, a lakás után fizetendő törlesztőrészletek igencsak megugrottak. Szilvi pluszmunkákat vállalt, reggelente hatkor indult Veszprémből a székesfehérvári laktanyába. Útközben húszpercenként hívogatta Ricsit telefonon, nehogy az elaludjon és elkéssen az iskolából. Délután buszra pattant, és egy könyvelőirodában kezdődött a második műszak.
– Este tíz körül értem haza. Hétvégenként még takarítást is vállaltam. Csak így tudtam fizetni a rezsinket. Egyre fásultabb lettem, testi tünetek is jelezték, hogy lassan felőrlöm az erőtartalékaimat. Próbáltam kiutat találni, reméltem, hátha elcsípek egy NATO-beosztást, ahova Ricsit is magammal vihetem. A sors azonban másképp akarta. A felettesem, aki ismerte a helyzetemet és már megjárta Afganisztánt, felhívott, hogy jelentkezzek missziósnak. Tudtam, hogy így anyagilag egyenesbe jöhetnénk, hiszen a kinti szolgálatért az itthoni fizetésem többszörösét kaphatom.
Szilvi édesanyja először megrémült, amikor megtudta, hova készül a lánya. Majd felajánlotta, hogy a misszió ideje alatt Ricsi hozzá költözhet.
Tábori hétköznapok
2011 tavasza. Szilvi lassan fél éve teljesít szolgálatot az afgán misszióban. Áprilisban egy hét szabadságot kapott és hazautazhatott, így újra alkalmunk nyílt a beszélgetésre.
– Életem első repülőútja után nagyon meglepődtem, amikor kiszálltunk a gépből. Sivár, kietlen, szürke táj fogadott bennünket. Ehhez képest a tábor a maga tágasságával és tisztaságával már üdítőbb látvány volt. Ahogy elfoglaltuk a helyünket, kezdődött is a munka. Az első pár hét pörgése kellett is, mert Ricsit nehezebb volt itthon hagyni, mint gondoltam. Lelkileg padlót fogtam, hetekig tartott, mire megnyugodtam. Ahhoz is idő kell, hogy megszokd, mindenhol katonákba ütközöl, mindenhol fegyvereket látsz. Nagyon nyomasztó.
Az irodai körülmények is elég szigorúak a táborban, közel húszan dolgoznak a konténerben, ahol két-három négyzetméter jut egy emberre. A munkaidő reggel nyolctól este hétig tart. Szilvinek adminisztratív munkát kell ellátnia, de azért akad ennél kockázatosabb feladata is. Őrszolgálatba is beosztják, más nemzetiségű katonákkal együtt, és a kötelező lövészeteken is részt vesz, ami a táboron kívüli lőtéren van.
– Itthon azt képzeltem, ki se kell majd mennem
a biztonságos táborból. Mégis muszáj, a lőgyakorlatok miatt. De már nem bánom, ha néha kinti feladatokat kapunk, mert borzasztóan nehéz heteken át bezárva a bázison. Amit lehet, megteszünk a biztonságért, van egy belső tábori vonal, naponta kapunk friss híreket, hol vannak felkelők, hol kell merényletektől tartani. Persze az adrenalinszintem rögtön az egekbe szökik, ahogy kilépünk a kapun.
Bográcsozás Erős Pistával
Szilvia lassanként „vághatja a centit”, nyár végéig marad a táborban. Fia, Ricsi idehaza a középiskolai felvételi előtt áll. A neten tartják a kapcsolatot, minden nap skype-olnak. A több ezer katonát foglalkoztató nemzetközi táborban mindenki megpróbál lélekben minél közelebb maradni az otthonhoz, és minél többet megőrizni az otthoni szokásaikból.
– Jó szakácsok főznek az étkezdékben, mégis sokszor inkább kikérjük a húsadagunkat, és magunk főzzük meg bográcsban pörköltnek vagy gulyásnak. Meghívunk más katonákat is, hadd ismerjék meg a mi ételeinket. Vittünk Erős Pistát itthonról, ezzel csempészünk némi otthoni ízt a főztünkbe. Ezek a közös étkezések nagyon sokat jelentenek. Különös, hogy bár soha nem voltam oda a nehéz, magyar konyháért, most hiányzik a füstölt kolbász, a szalonna vagy a töltött káposzta íze.
Szilvi szűkös szabadidejében fut, vagy erősít a konditeremben. Csütörtökönként filmklubba jár, ahol magyar filmeket vetítenek, működik egy tábori könyvtár is.
– Furcsa, hogy mennyire fontossá válik minden apróság, ami hazai vonatkozású. Nem sokkal megérkezésünk után észrevettem, hogy a páncélozott konténerekben Makóról származó szekrények vannak, de nemcsak nálunk, hanem az egész bázison. A konditeremben pedig a futógép fémszerkezetét szintén egy magyar cég gyártja. Bár jelentéktelen dolgok, mégis szívet melengető ezekre az apró feliratokra naponta ránézni.
A cikk teljes terjedelmében az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Interjú Szíj Melindával
- Sárgarépa a köbön
- Miért keresnek rosszabbul a nők?
- Hány évesen adtad iskolába a gyereked?
Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!
