Nincs rózsaszín idill, de van szövetség
Az édesapát, Tóth Imrét csak egy villanásra látom, mert rohan, hiszen a tizennyolc éves ikerfiúk fociznak, és egy apának látnia kell a meccset. Csilla – csinos, barna hajú édesanya – süteménnyel kínál, közben nevetve magyarázza. „A nagyok még dolgoznak, az ikrek kergetik a labdát, majdnem üres a ház. De ne tévesszen meg ez a nyugalom! Egy kilenctagú családban zajosak a hétköznapok.”
Ha fáradt vagyok, a férjem mosogat
– Régebben is csodálkoztak az idegenek, amikor megtudták, hogy hétgyerekes anyuka vagyok. De ma már sokan felteszik a korunkra jellemző kérdést is: „Mind a hét egy apától?” – mondja szomorkás grimasszal. – Ilyenkor mindig büszkén mondom, hogy igen, egy apától, mert mi huszonnégy évvel ezelőtt életre szóló szövetséget kötöttünk. Egy ekkora család óriási vállalkozás, amit csak akkor tudunk működtetni, ha nagyon összekapaszkodunk, és figyelünk egymásra. Ha én fáradt vagyok, ő átveszi a háztartási teendőket, ha ő dől ki, én állok a helyére. A férjem éppúgy főz, vásárol, mosogat, mint én. Amikor a gyerekek kicsik voltak, pelenkázott és fürdetett.
De nincs rózsaszín idill! Bizony nagyokat tudunk vitatkozni-veszekedni például a gyerekek miatt. Szerinte én túlzottan engedékeny vagyok, számomra pedig gyakran sok az apai szigor. De ha jól meggondolom, e két véglet remekül kiegészíti egymást… Nem? Uramisten, hányszor mondta, amikor a nagyok kamaszkorban voltak, és lelkesen jártak bulizni, hogy ne menj értük, ne autókázz az éjszakában!
De hát lekésték szegények az utolsó buszt… Mit tehettem? Felkaptam a hálóingemre a kabátomat, és rendes taxisofőrhöz illően értük mentem Hűvös-völgybe, hogy hazafuvarozzam őket Nagykovácsiba. Persze a taxizás a reggeleimre is jellemző, hiszen messze van a buszmegálló a házunktól…
– Mosolyog a szemed.
– Hogyne, hiszen a rengeteg gondom ellenére boldog ember vagyok! Nemrégiben megkérdezte egy kolléganőm, hogy honnan merítem az erőmet. Mire azonnal rávágtam, hogy a gyerekeim töltenek fel energiával. Igen, a hét gyerek annyi életszeretetet táplál belém, hogy tudnék belőle adni másoknak is. Tudod, milyen csodás, amikor a kertben bográcsozik az egész csapat? És micsoda öröm nekünk, szülőknek, hogy a három nagy gyerekünknek van munkája!? Méghozzá itt, helyben.
A huszonnégy éves nagylányom számítógépes tervezéssel foglalkozik – nagyon szereti –, a fiúk épületgépészetet tanultak, leérettségiztek, és jó munkahelyet találtak. Hajni és Imi, a korelnökök, a saját fizetésükből gyűjtöttek össze annyi pénzt, hogy használt autót vehessenek maguknak. Amikor egy hónap végén megszorultam, az egyik gyerekem adott kölcsön. De jó érzés volt! A nagyok klassz fiatalokká értek a jövőre érettségiző ikrekkel együtt, azt is megtanulták, hogy a betegeket, a fogyatékkal élőket el kell fogadni. Hiszen öt makkegészséges gyerek után 1999-ben – hatodikként – világra jött Szabolcs…
Most már dolgozni akarok
Csilla tizenegy évig volt főállású anya – vezényelte a háztartást, szerette és nevelte a gyerekeit, miközben a férje kőműves-vállalkozóként rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a népes családot –, ám harmincéves kora körül már érezte, hogy dolgozni és tanulni szeretne. Akkoriban határozottan kijelentette: „Öt gyerekünk van, többé nem szülök!” Vissza is ment dolgozni az önkormányzathoz ügyintézőnek, majd sokféle képzésen-tanfolyamon vett részt, hogy új munkakörökben próbálhassa ki magát, ám – nem tervezetten – újból várandós lett.
Szabolcs csupa mosoly, kedves kisbaba volt, aztán kilenc hónapos korában megállt a fejlődése. Nehezen derítették ki az orvosok az okot: „Angelman-szindróma”. E nagyon ritka genetikai betegségben szenvedő gyerekek végtelenül lassan, szakaszosan fejlődnek. A ma már tizenkét éves kisfiú négyévesen kezdett járni, és jelenleg egy ötesztendős gyerek színvonalán éli az életét.
– Nagyon megszenvedtem a férjemmel együtt Szabi betegségét – mondja párás szemmel –, de bármilyen furcsa, még a bajból is erőt merítettünk. Például óriási élmény volt, hogy a gyerekeim milyen türelemmel és szeretettel viseltettek iránta. Segítették-segítik, védik, gondozzák. Különb emberré lettek általa! Az is szerencse, hogy Pilisvörösváron találtunk egy nappali ellátó intézményt, ahol sérült gyerekek fejlesztésével foglalkoznak. Szabi szeret oda járni…
– Én pedig szeretem elkísérni reggel Szabit, mert ő nagyon aranyos, és jó vele játszani – kiabál közbe az óvodás Panni, akit az élet kései ajándékának tartanak a szülei.
– Hallod, milyen szeretettel beszél a beteg testvéréről? – néz rám meghatottan Csilla.
Hajnali háromkor tanultam
Bármilyen megpróbáltatásokat produkált az élet, Csilla nem adta fel. Tanulni akart. Szinte felfoghatatlan, hogyan csinálta, de képes volt arra, hogy két diplomát is „begyűjtsön” levelező hallgatóként. Panni születésével egy időben szerzett közgazdász diplomát államháztartási szakon, majd nehéz fába vágta a fejszéjét: nekiveselkedett a Corvinus Egyetem igazgatásszervezési szakának. Ez is sikerült, pedig kétszázan kezdtek az első évfolyamon, és csak negyvenen diplomáztak…
– Akkoriban hajnali háromkor csörgött a vekker, és én reggel ötig tanultam. Nehéz volt, de ennek köszönhetem, hogy ma aljegyző lehetek – mondja komolyan. – Ebben a beosztásomban jobban keresek, ami fontos a családomnak, ráadásul sokat tehetek a falumért. Nagykovácsi különleges hely. Számtalan fiatal, sokgyerekes család telepedett le itt. A Nagycsaládosok Egyesületével készítettünk egy felmérést, amelyből kiderült, hogy nálunk az átlagos gyereklétszám közelíti a négyet. Ugye, gyönyörű?
– Sokan egy gyerek nevelésébe is belerokkannak a munkájuk mellett. Mit tanácsolsz nekik?
– Én azt gondolom, hogy egy anya akkor bírja a rengeteg munkát, ha a férje igazi társ. Ha vele együtt – arányosan megosztva – viseli a terheket. Az is fontos, hogy megtanuljunk szervezni. Például a gyerekeink is vegyenek részt az otthoni munkákban. Az ikerfiaim egyike remek süteményt süt, a másik a melegszendvicskirály, a nagylányom a salátáival remekel, Levente nagy horgász, és kiváló halászlét készít. Panninak pedig óriási élmény volt, hogy segíthetett az édesapjának
a terasz kövezésében. És ne azt lessük, hogy mások hogyan élnek, inkább örüljünk annak, ami van! Mi is gyakran voltunk nehéz anyagi helyzetben, ma sem dúskálunk, de megélünk…
A legfontosabb tanácsom talán az, hogy ne az Én legyen a fontos, hanem a Mi! Szeressük nagyon a gyerekeinket, az életet és a férjünket. Férjet mondok, nem társat. Mert a házasságlevelet nem csak papírnak tartom. Számomra az esküvő azt jelenti, hogy ország-világ előtt vállalod a párodat, és hitet teszel arról, hogy vele akarod leélni az életedet. Gyakran beszélgetek-vitatkozom erről a gyerekeimmel is…
– Csak a templomi esküvőkre gondolsz?
– Jaj, nem! Ma már hívő vagyok – a beteg kisfiam születése után találtam el a templomba… –, de mi nem azért vállaltunk sok gyereket, mert a vallásunk ezt diktálta. Amikor huszonegy éves koromban, három hónapos ismeretség után – a külvilág szerint túl gyorsan és korán – megtartottuk az eljegyzésünket, azt határoztuk el, hogy lesz három gyerekünk meg két kutyánk… Aztán a sors, az Úristen és a gyerekszeretetünk másképp alakította az életünket.
– Mikor voltál egyedül utoljára?
– Jaj, arra nem emlékszem – kiáltja nevetve. – De várj! Eszembe jut, hogy édesanyámtól kaptam egy wellnesshétvégét a negyvenedik születésnapomra, hogy végre kipihenjem magam.
– Jó volt?
– Háát… A második napon már telefonáltam a családomnak, és akkor voltam a legboldogabb, amikor hazaértem.
A cikk nyomtatásban az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Hét gyerek szeretete tölti fel energiával
- Újabb ezoterikus őrület
- Miért születik a gyerek?
- Marton Levente receptjei: Haltarisznya
- Interjú Gubás Gabival
Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!
