Fosztogatják és rongálják a köztereket

Toplistás országok – ahol igazán jó a nőknek

A hír:
A vandálok nemcsak ellopják, hanem összevésik és összefirkálják az alig másfél éve kihelyezett padokat és asztalokat.
„Most már keresgélünk, hogy hova ülhessünk le. Főleg olyan padok voltak, amiknek nem volt támlájuk, de már egy sincs. Szét volt törve. Láttam a saját szememmel, amikor itt hevert” – mondta Szőke Józsefné.
Az Európa Kulturális Fővárosa program keretében felújított tereken annyi a rongálás, hogy a város közterületeinek gazdája külön munkacsoportot alakított a javításokra. A kár csak az idén meghaladja a 15 millió forintot.
„Ez egy barbár munka. Mi is voltunk fiatalok, de mi ilyet nem követtünk el” – mondta Vajda Csaba.
Pedig az új tereket 33 térfigyelő kamera is pásztázza, amelyek segítik a rongálók kiszűrését. (hír24.hu)

Különvélemény Peller Marianntól
Kislánykoromban – talán hét-nyolc éves lehettem – mindennél jobban vágytam egy lovas Barbie babára. Nem volt olcsó mulatság. Tudták ezt drága jó szüleim is, akik azonban lehet, hogy nem is tökéletesen tudatosan, de arra igyekeztek nevelni, becsüljem meg még a legkisebb apróságot is, ami a tulajdonunkban van, és ennek megfelelően óvjam, védjem azt.
Emlékszem, hogy apukámmal sétálgattunk Pesten egy áruházban, amikor egy játékbolt kirakata előtt földbe gyökerezett a lábam, mert megpillantottam a hőn áhított babát, kese paripájával. Apa látta rajtam, hogy nagyon szeretném legalább közelebbről megnézni, hát hajlandó volt kézen fogni, és odavezetni ahhoz a polchoz, amelyiken a Barbie-k sorakoztak. Megnézte, hogy mennyibe kerül, és azt mondta szomorúan, de határozottan, hogy ezt most nem engedhetjük meg magunknak. Nagyon sajnáltam, mindennél jobban vágytam egy ilyen babára (akkoriban a fejembe vettem, hogy én is meg akarok tanulni lovagolni), de megértettem. Úgyhogy csöndesen kimentünk az üzletből. Ekkor csatlakozott hozzánk édesanyám a nővéremmel. Mire körbenéztem, apuci eltűnt, és öt perc múlva megjelent egy szatyorral a kezében. Átadta nekem. Kibontottam, és ott volt egy műanyag borítású dobozba foglalva, egy harmadakkora Barbie baba utánzat – szőke, copfos kislány, cowboykalappal – és egy barna lovacska. Úristen, de boldog voltam vele, attól fogva az lett a kedvenc játékom, évekig azzal játszottam a legtöbbet, hurcoltam magammal mindenhová, és persze, rettentően vigyáztam rá.

Ez az élmény mélyen belém égett. Tanulságos volt: megtanultam becsülni a tulajdonunkat képező tárgyakat, és megtanultam, hogy semmi sincsen ingyen. (Azt már akkor is tudtam, hogy a pénzért keményen meg kell dolgoznia a szüleimnek: édesapám egészen huszonkét éves koromig szinte alig töltött otthon hétvégét, állandóan dolgozott, csak este ért haza. Ő egyébként nyílászárókat épít be a kis csapatával, kemény fizikai munkát végez mind a mai napig, csak most már igyekszünk vigyázni rá, és odafigyelünk arra, hogy ne dolgozza szét magát, miután csípőprotézist kapott.)
Ezért érthetetlen a számomra, hogy akár gyerekek, akár felnőttek miért nem képesek megbecsülni azt is, amiért esetleg nem nekik kellett megdolgozniuk. Nem teszem tönkre más munkáját! – ezt egészen pici korban meg kellene tanulnia az embernek. Akkor meg aztán pláne nem, ha mi magunk is nagy hasznát vehetjük a dolgoknak. Nem sokkal jobb ránézni egy felújított, megtisztított közterületre? Nem okoz örömöt, ha élvezhetjük a szabad levegőt egy tiszta, rendes parkban, új, kényelmes padon ülve? Jó lenne, ha igyekeznénk megtanítani a gyerekeknek, hogy sokkal nagyobb kihívást jelent, és egyben örömöt okoz valamit teremteni, mint rombolni vagy tönkretenni más fáradságos munkájának gyümölcsét!