A házasság tizedik évében ütött be a krach. A kiváló mérnökként számon tartott Jánost szinte egyik napról a másikra küldték el munkahelyéről, leépítésre hivatkozva, feleségének, Hannának pedig egy hónappal később járt le a gyermekgondozási ideje. Hanna kivehette az évek alatt összegyűlt szabadságát, visszatért tanítani, de egy iskola-összevonás miatt tavaly októberben neki is útilaput kötöttek a talpára.
– Mindketten munkanélküliek lettünk fél éven belül. Tavaly júniusban, két gyerekkel, tizenegymilliós hitellel, szinte bénán, tehetetlenül néztünk a jövőbe. Mi tagadás, kiborultunk. A férjem összeomlott, búskomorrá vált, minden mozdulatára, gesztusára cselekedetére rányomta bélyegét a kilátástalanság. Én vívódtam, próbáltam győzködni, minden rendbe jön, türelem, nem mi vagyunk az egyetlen pár, amelyik ilyen helyzetbe került. Nem beszélgetett, nem szerelmeskedtünk, igazi válságállapot alakult ki, azt hittem, rámegy a házasságunk, de a legszörnyűbb az volt, hogy a gyerekek is érezték, Bence fiam, aki ötéves, többször kérdezte: miért beteg a papa, hol fáj neki? – meséli Hanna, aki ma már nyugodtabb.
Munkát ajánlott a sógora
A pár János végkielégítését fillérre beosztotta, visszafogták a fogyasztást, borítékoltak, mire mennyi mehet. Kiszámolták, ha a megszorításokhoz tartják magukat, hét-nyolc hónapig bírják a törlesztést, a rezsit, az életet. Hanna erős asszony, ő hitte, így átvészelik a munkakeresés hónapjait.
– A szüleink kisnyugdíjasok, tőlük nem várhattunk segítséget, a testvéreink, a tágabb család előtt pedig János iszonyúan szégyellte, mibe került, ezért ritkultak a találkozások, kezdtünk eltávolodni egymástól. Aztán karácsony előtt a sógorom, a gyerekeink keresztapja fölhívott, és kérte, találkozzunk. János tudta nélkül, félve mentem oda, és előre rettegtem, pénzt kínál, hitelt ad, és a visszautasítás mondatait fogalmazgattam. Az, hogy elfogadok bármit is, meg sem fordult a fejemben, János ezt megalázásként élte volna meg. A sógorom a következőket mondta: „Hanna, segíteni szeretnénk. Családi összefogást ajánlok. A húgod és én nem bírjuk nézni, hogy két értékes ember, egy gyönyörű család belepusztuljon egy átmeneti válságba.
Nekem megy a szekér, tavasztól öt szlovák faluban is lesz munkám, az itthoniak mellett, és a hat emberemmel nem bírom. Mit gondolsz? Fölajánlhatom? Átadhatom Jánosnak a munka egy részét?” Elsírtam magam. Erre nem számítottam, bár tudtam, a napelemek telepítése jól beindult nekik. A férjem márciustól dolgozik. Hetente egy napot tölt itthon, a többit szlovák falvakban. Fúr, elemeket helyez el, szerel, vezetékeket húz, és nem gondolja, hogy ez nem mérnöki feladat. Nálunk a válságkezelést a család oldotta meg, Isten áldja meg őket. Ha ők nincsenek, az én visszahúzódó, tudós férjem azóta belerokkan az önsajnálatba, a kilátástalanságba, a tehetetlenségbe – mondja mosolyogva a fiatalasszony, aki egy hónapja beiratkozott egy könyvelői iskolába. Úgy gondolja, sógora bővülő cégének hamarosan rá is szüksége lesz, és húga magánpatikájának sem árt, ha a könyvelő a családból kerül ki.
Reménytelen foltozgatás
Amikor a helyes negyvenes asszony a második mondat után elsírja magát, a hallgatónak összeszorul a szíve. Amikor szipogva azt hallja, négy hónapja nem fizetik ki még a minimálbér után járó nettót sem a megszüntetett varroda vezetői, amikor azt, hogy a két gyereknek gyakran a szomszéd néni főz krumplit, és ő ellenőrzi a leckét, bizony nehéz kérdezni. Márpedig több ilyen család él az Alföldön, a Hajdúságban, Békésben, gyakran apa, nagyszülők nélkül.
Mártiék kálváriája négy éve kezdődött, amikor elvitték tőlük a tíz hízót, hogy majd utalják a pénzt, és kiderült, soha többé nem lelik a fölvásárlót, hamis volt a név, a cím, a szerződésen minden. Aztán az apa rosszindulatú daganata sodorta őket a válság felé.
– A kórház, a vastagbélműtét elvitte az utolsó fillérjeinket. A párom reménykedett, de miután kiderült, hogy áttétei vannak, kétségbeesett. Egy nap bementem a városba ügyeket intézni, és mire hazajöttem, fölakasztotta magát. Írt egy bocsánatkérő levelet, én meg itt maradtam két gyerekkel, jelzáloggal a házon, és munka nélkül.
Az asszony azóta próbálkozik mindennel. Ha akad megrendelő, otthon varr, ötezer, ezerötszáz forintért egy ruhát, vagy napszámba jár, füvet nyír, hetente kétszer fürdet egy idős beteg férfit, háromszáz forintos órabérért. Néhány hónapja egy varroda vette föl, de már annak is vége, még a bérét sem kapta meg.
– Ha nincs család, nincsenek barátok, nincs kiút. Lehet, fogom a gyereket, a varrógépemet, és emigrálok. Gyönyörűen varrok, valaki csak észreveszi, addig meg valahol meghúzzuk magunkat. Tudja, olyan ez, mint a körtánc a gödörben. Az ember mélyre kerül, és nem bír kimászni. Egy helyben topog, néha kínjában körbe-körbejár, akár a bányaló. Néha szó szerint az érzem, gödörben vagyok. Ilyenkor fölnézek. Föl az égre, és föl, a fiaim szemébe. És ha magamhoz ölelem őket, erős leszek. Másnap négy-öt órával többet tudok dolgozni. És ilyenkor nem gondolok a végrehajtóra, a kilakoltatásra, a gazdag vállalkozóra, aki eltette az utánam kapott állami pénzt, a béremet. Ilyenkor csak a gyerekeim látom.
Mi a válság?
Az általános vagy részleges gazdasági, lelki, társadalmi egyensúlyzavart nevezzük válságnak. Krízis idején a válságba jutott ember érzékelése megváltozik, a romló közérzet kilátástalansággal, olykor pánikérzettel párosul.
Stációk:
|
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Oszter Alexandra: A kisfiam a legfontosabb az életemben
- Izing Klára: Amikor a Holdat felfalja a sötétség
- Nők 24 órás készenlétben
- Mit kezdjünk egy neveletlen gyerekkel?
- Kihez fordulsz tanácsért fontos döntések előtt?
- Epergyermek
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
