Nők 24 órás készenlétben

UJVÁRI BORI (61) SZÜLÉSZNŐ: HA ÉJJEL HÍV A KISMAMA, MÁR NEM TUDOK VISSZAALUDNI

Több mint negyven éve segít az anyáknak szülés előtt, alatt és után. Amióta a kismamák szabadon választhatnak szülésznőt, bármikor megcsörrenhet a telefonja, ő pedig siet a kórházba.

„Másodikos gimnazista voltam, amikor eldöntöttem, hogy szülésznő leszek. Sokáig csak a munkaidőnk alatt vajúdó anyukákkal foglalkoztunk, de számtalanszor előfordult, hogy a kismama jól érezte magát, és megkért, a következő szülésnél is én legyek mellette. A szülészorvosok javarészt férfiak, apróbb vagy bizalmas témákban szívesebben fordul nő a nőhöz. A telefonom mindig be van kapcsolva, és bizony a gyerekek jó része éjszaka jelzi, hogy itt az idő.  Szeretem, ha nem az apuka vagy a nagymama hív, mert már a vajúdó nő hangjából is sok mindenre tudok következtetni. Megbeszéljük, hogy azonnal induljunk-e a kórházba, vagy esetleg várjunk még. Egy ilyen hívás után, hiába a sokévi rutin, én már nem tudok visszaaludni.
Nagyon szeretem a munkámat, több ezer szülésnél segédkeztem, mégsem volt köztük két egyforma. Mamák és babák egyaránt tudnak meglepetést okozni. Előfordult, hogy a kórház bejáratánál vártam a szülő nőt, de nem volt idő felmenni az emeletre, így a kocsi hátsó ülésén segítettem világra az újszülöttet. A szülések után én pont úgy fel vagyok dobva, mint az édesanya, ez mindenkinek csodálatos élmény. A gyerekeim már felnőttek, így nem okoz gondot, hogy rendszeresen az éjszaka közepén megyek el otthonról. A kismamákkal a várandósság ideje alatt szoros, bizalmi viszony alakul ki, fontos, hogy számíthassanak rám. De nekem is szükségem van néhány zavartalan napra. Éppen ezért a karácsony és a nyári szabadságom ideje csak a családomé, ilyenkor tudok zavartalanul a gyerekeimmel együtt lenni, és az unokáimmal játszani.”

TÖTTÖS GYÖRGYI (34)  ÖNKÉNTES KRÍZISPSZICHOLÓGUS: A FÉRJEM HOZOTT TISZTA RUHÁT AZ ÁRVÍZ IDEJÉN

Társaival együtt segít a természeti csapások károsultjainak, de őket hívják az olyan balesetek helyszínére is, ahol sok a tragédiában érintett sérült és hozzátartozó.

„Magyarországon előfordulnak ugyan katasztrófák, de szerencsére nem kell állandóan földrengéstől, cunamitól, vulkánkitöréstől tartanunk. Az árvizek azonban gyakoriak, ilyenkor a kilakoltatott emberek egy tornateremben rettegnek, mi lesz, hogyan alakul az életük. Tavaly Borsodban 24–48 órás váltásokban dolgoztunk a kollégákkal, aki tehette, haza sem jött, inkább ott maradtunk a helyszínen. Most a saját cégemben dolgozom, de az előző munkahelyemen sem volt problémám soha, ha el kellett jönnöm, mivel ez nem mindennapi elfoglaltság, ráadásul az ügyet ők is fontosnak, támogatandónak tartották.
Olyan tragédiáknál is ott vagyunk, ahol nehezen feldolgozható a veszteség. A grazi autóbusz-balesetkor éjjel jött a riasztás, több halálos áldozat volt, sokan kerültek kórházba, így hajnalban öt kollégámmal már úton voltunk. Ilyenkor azzal, hogy az első órákban megoszthatják valakivel a terhet, elmondhatják a gondolataikat, csökkentjük az esélyét a későbbi depressziónak. Ezt a munkát jó családi háttér nélkül nem lehet végezni. Nick, a férjem kanadai, természetes neki az önkéntesség. Amikor napokig az árvíz sújtotta területeken voltam, felajánlotta, hogy pakolja a zsákokat. Kolontáron kétszer is megjelent, hozott nekem tiszta ruhát. Bízom benne, hogy ha gyarapszik a családunk, akkor is lesz időnk az önkéntes munkára.”

SZATMÁRI ANDREA (54)  ÖNKÉNTES ÁLLATMENTŐ:  A NYÁRI SZABADSÁGOM ALATT IS A MENTÉSEKET SZERVEZTEM

Civilben egy budapesti kórház PR-vezetője, de azt mondja, ez csak a „mellékállása”, amiből finanszírozhatja önkéntes munkáját.

„Születésemtől belém ivódott az állatszeretet, csecsemőként egy dajkakutya vigyázott rám, amíg édesanyám dolgozott. Háromévesen azért kóboroltam el, mert láttam egy bácsit, aki verte a lovát. Utánamentem, hogy fel tudjam jelenteni, tehát háromévesen »feltaláltam« az állatrendőrséget. Felnőttként is szenvedélyem maradt az állatmentés, több ezer civil állatvédővel dolgozom. Működik közöttünk egy forródrót: a telefonom mindig be van kapcsolva, bármikor lehet hívni. Gyakran az éjszaka közepén telefonálnak, nemritkán több száz kilométert kell utazni, de én gondolkodás nélkül indulok. Nem tudok sorsára hagyni egyetlen állatot sem. Nemrég egy csontsovány vizslát mentettünk, és még aznap gazdit kerestünk neki. Nógrád megyéből jelentkeztek, hogy befogadnák. Már majdnem éjfél volt, de útnak indultunk, és megtettünk újabb 150 km-t, hogy biztonságban tudhassuk. Hajnalban értem haza, autózás után, pár óra múlva pedig mentem dolgozni. Szerencsére nekem egy nap nem 24 órából, hanem legalább 30-ból áll.

A családom ennek nem mindig örül, de a lányaim felnőttek, így róluk már nem kell gondoskodnom. A legkisebb is 24 éves, ha kell, ellátja a háztartási teendőket. A férjem néha morog, hogy egész hétvégén csak pár órára látott. Nyaralni sem járok velük, mert amikor egyszer elmentünk külföldre, onnan is a mentéseket koordináltam. Jó lenne, ha a családom is olyan őrült lenne, mint én, akkor talán jobban tolerálnák a megszállottságomat.

SZABÓ BERNADETT (33) FOTÓRIPORTER: NEKEM A MUNKA AZ ELSŐ, EZT A CSALÁDOM IS ELFOGADTA

Több mint tíz évig fotózott egy napilapnak, most egy neves hírügynökségnél dolgozik. Ott van mindenhol, ahol valami fontos történik.

„Amikor először beléptem egy napilap szerkesztőségébe, azonnal beleszerettem ebbe a világba. Attól kezdve egyértelmű lett, hogy fotóriporter leszek. Fantasztikus érzés, hogy van egy eszköz a kezemben, amivel meg tudom mutatni, mi történik a világban. Épp ezért soha nem éreztem, hogy rosszkor jött egy munka, pedig sokszor az ágyból kellett kipattannom, vagy családi programokat kihagynom miatta. Egy idő után már nem is hívtak szülinapokra, névnapokra, mondván, hogy úgysem megyek el soha.
Tavaly októberben épp télikabátokat nézegettem a belvárosban, amikor felhívtak, hogy valami gond van Ajkánál, átszakadt egy gát, menjek azonnal. Az eladóval félretetettem a télikabátot, de már akkor mondtam neki, hogy valószínűleg másnap nem tudok érte menni. Fogalmam sem volt, mi vár rám Ajkán, először azt hittem, árvíz van. Mivel gumicsizma mindig van a csomagtartómban, azonnal el tudtam indulni a katasztrófa helyszínére. Végül nyolc napig ott maradtam. Ruhákat nem tudtam magammal vinni, ezért olcsó áruházakból öltözködtem az ott töltött idő alatt.
A családom és a barátaim már megszokták, hogy nem mindig lehet rám számítani, bár néha nehezen értik meg, miért fontosabb nekem egy tüntetésen a könnygázt szívni, mint velük lenni. A férfiakkal még nehezebb a helyzet, a legtöbbjükkel el sem jutunk odáig, hogy bármi kialakuljon. Hiába beszélek meg este hétre randevút: ha közbejön egy munka, menni kell. Ezt egy darabig tolerálják, de amikor másnap és a következő héten sem tudok velük találkozni, feladják. Csak olyasvalakit tudok elképzelni társamnak, aki elfogadja, hogy nekem a munka az első.”

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Oszter Alexandra: A kisfiam a legfontosabb az életemben
• Izing Klára: Amikor a Holdat felfalja a sötétség
  
• A családi segítség kiutat jelent
  
• Mit kezdjünk egy neveletlen gyerekkel?
  
• Kihez fordulsz tanácsért fontos döntések előtt?
• Epergyermek
  

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!