– Ezzel a bérlettel járt az általános iskolába?
– Az igazolvány nagyjából akkoriban készült. A kép korábban, azon szerintem annyi idős vagyok, mint most a fiam – ötéves.
– Óvodáskorától egyedül villamosozott?
– Nem hiszem, itt az óvoda pár háznyira. Biztos kellett valamiért a bérlet, pedig a suliba is gyalog jártam.
– Hasonlít a fotó a fia ötéves kori képeihez?
– Keresek egyet róla is: Richárd haja szőkébb. Ezen hasonlít a szeme. Na, itt végre látszik, hogy az én fiam. A Jászai-díjat vesszük át együtt, azért választottam. Milyen aranyos…
– Úgy tűnik, ő sem fél a rivaldafénytől.
– Annyira össze vagyunk nőve, hogy inkább bevállalta. Nem szeret nélkülem lenni.
– Mit jelent az összenövés időben?
– Nonstop.
– Ki a főnök a családban?
– Szerinte ő. Nemrég egy soron kívüli esti fellépésre kellett mennem, anyuék vigyáztak rá. Elmondtam neki, hogy nagyon későn jövök, feküdjön le szépen aludni. Erre közölte anyuval, hogy természetesen megvár, és képes volt hajnali egyig ébren tartani magát. Éjfél körül bement a nagyapjához, és megkérte, hogy olvasson kicsit a Toldiból. Azt nagyon szereti. Apu visszadünnyögte, hogy a nagypapa álmos, amit ő tudomásul is vett.
– Elmaradt a Toldi?
– Dehogy, rávette az anyut. Nagyon kemény srác, mert az anyun kifogni tényleg nem könnyű dolog. Neki sikerült, mert imádják egymást… Nagyon szeretem őket. Mindig a család volt a háló alattam. Ez a háló a fiammal és a párommal még erősebb lett.
– Szigorúak voltak a szülei?
– Nem igazán, de nem is volt szükség fegyelmezésre, mert jó kislány voltam.
– Tinédzserként sem lázadt?
– A szüleim sosem tiltottak olyasmit, amit igazán akartam. Mi ellen lázadtam volna?
– Bármi ellen. Felnőttként sem, soha?
– Nem vagyok lázadó típus… Egy kicsit talán rakoncátlan.
– Ez mit jelent?
– Ahogy nézegetem a fotókat, eszembe jut pár dolog. Tizenkilenc évesen, még főiskolásként kaptam életem első főszerepét a Vígszínházban. Natasát játszottam a Háború és békében.
– Jó kezdés!
– Rengeteg újságíró keresett meg, azóta sem készült velem annyi interjú egy színházi produkció kapcsán. Utána jött a Tangó, a Phaedra, egy csomó jó feladat, huszonhárom éves koromban oda is szerződtem, aztán egyszer csak mégis úgy éreztem, hogy nem szeretnék állandó társulati tag lenni.
– Fontosabb a szabadság?
– Igen. Elmentem szabadúszónak, és ami a legfurább, megúsztam. Ma is így dolgozom, és működik.
– Ma is így döntene?
– Mai fejjel talán az egész színészetet sem merném vállalni.
– Mindig színésznő akart lenni?
– Egy időben inkább balerina, de nem vettek föl a Balettintézetbe. Gyakorlatilag a színházban éltem, ha nem voltam éppen az iskolában. Mielőtt megismerkedtem a férjemmel, aki fogorvos, tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, milyen lehet egy ember, aki nem valamelyik színház körül él, dolgozik. Az is igaz persze, hogy nem volt mindig vidám színész szülők gyerekének lenni.
 |
| Balázsovits Edit és Vig György |
– Piszkálták?
– Az óvodában és az általánosban kifejezetten magányossá tett, a gimiben már javult a dolog, elkezdtem tetszeni a fiúknak, ami elterelte a figyelmüket a szüleimről.
– A szülei sokat dolgoztak, nem érezte úgy, hogy keveset kap belőlük?
– Dehogynem, viszont akkor ezt tartottam természetesnek. A saját fiamon látom, hogy egy darabig elfogadja azt az életet, ami a munkámmal jár. Amikor viszont bekerül egy közösségbe, és észreveszi, hogy mások máshogy élnek – reggel mindenkit az anyukája visz, ő megy érte, este mindig otthon van, feltűnik neki a különbség. Nekem is feltűnt annak idején.
– Mit szólna, ha rocksztár lenne az anyukája?
– Rocksztár nem voltam, de valami hasonlót átéltem, amikor a Republic együttessel turnéztunk. Ezrek csápoltak minden koncerten – őrületes élmény volt. Huszonöt ilyen este elég volt arra, hogy megértsem, milyen, amikor beszippant a rock & roll. A közös lemezünk is sikeres lett, bármikor belevágnék a következőbe.
– Egy újabb gyerek is jöhet?
– Biztos jó lenne egy testvér a fiamnak. Nekem nincs, minden szeretetet én kaptam, viszont látom
a férjemet, ahogy a húgával nosztalgiázik, és irigykedem. Most döbbentem rá, hogy én senkivel sem tudok arról beszélgetni, milyenek voltak az anyuék gyerekkorunkban.
– Akkor mi az akadály?
– Amikor a fiam megszületett, én legalább két, de inkább három évig kizárólag anyuka voltam. Egyszerűen eltűnt az a nő, akiről addig azt hittem, hogy ő Balázsovits Edit. Richárd mellett megszűntek a saját vágyaim, céljaim. Ettől félek egy kicsit, tudom, ha most szülnék, kicsit megint eltűnnék a saját életemből.
– Hol tart most az életében?
– Színészként és emberként is jobb vagyok, mint tíz éve. Szép szerepeim, feladataim vannak, nem panaszkodom. Bármi megtörténhet. Egy BBC-sorozat magyarországi forgatásán (Silent Witness – Csendes tanú) egy magyar lányt játszottam, angolul. A producernek annyira tetszett, hogy azóta unszol, hadd mutasson be egy angol ügynöknek. Már készül a portfólióm, ki tudja…
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Balázsovits Edit: Képek a családi fotóalbumomból
- Pasik tipikus női szerepben
- 30 évesen én vagyok a főnök
- Hogyan hatnak a parfümreklámok?
- Ha kevés az idő és a pénz
- Márton Levente: Őfelsége semmisége
- Vekerdy Tamás: Babatévé
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
