N. Péntek Zsófia: Első szerelem
(A Terézanyu Klub 2011-es pályázatának fődíjasa)
|
Itt olvashatsz bővebben a pályázatról: |
„Hetven éven túl komikus foglalkozni a réges-régen ködbe veszett érzésekkel, de bennem ma is él a szerelem és a bűntudat. Juhász Gyula után szabadon: „Élsz és uralkodsz, egész elhibázott életemen.” A mai fiataloknak a hajdani falu közvéleménye által megkövetelt magatartás elképzelhetetlen. Még fél évszázada is sorsokat nyomorított meg egy életre a falu és a szülők zsarnoksága a fiatalok sorsa felett. Talán van tanulsága az én élettörténetemnek is.
Kis faluban nőttem fel, betartottam a megszabott erkölcsi normákat. Egy nyomorult élettel fizettem érte, és fizetek a mai napig.
Első szerelmemet (egyetlent), egy szomszéd falubeli fiút 1958-ban ismertem meg. A bálban egész éjszaka csak velem táncolt, a mulatság végén haza akart kísérni; durván elutasítottam: »Hogy gondolja, mit szólnának a faluban?!« Utána nem jelentkezett, én pedig, »szende kis liba«, ábrándoztam, az meg sem fordult a fejemben, hogy én viselkedtem helytelenül.
Közben a történelem kereke nagyot fordult: az addigi paraszti életmód gyökerestől megváltozott a tsz-ek alakításával. Neki is, nekem is akkor nyílt lehetőség középiskolába járni, természetesen levelező tagozaton, munka mellett. Egy kiránduláson felcsillant a remény, hogy minden jóra fordul. Kísérőmül szegődött, kedves, aranyos, majd elolvadok az örömtől, de én nem mozdulok idősebb asszonyoktól, »mert megszólnak, ha kettesben leszünk«. Akkor sem értettem magam, és azóta se sikerült értelmes okot találni. Később átkoztam magam, hogy miért »ráztam le«, hiszen majd meghaltam, annyira vágyódtam utána. Az évek teltek, nagy hajszoltságban, nappal munka, este iskola, sokat kibírtam egy élhetőbb élet reményében.
Esti középiskolába jártam busszal 25 km-re, hazafelé az ő falujukban volt csatlakozás, de ha lekéstem, barátnőmnél kellett tölteni az éjszakát. Egy ilyen alkalommal mentem az ismerősömhöz, de találkoztunk és felajánlotta, hazavisz kerékpáron. Egy félreérthető mozdulat vagy szó nem történt egész úton. A kapuban búcsúzásnál meg akart puszilni, hatalmas pofon csattant. Miért? Nem tudom!
Szerettem a végtelenségig, már a puszta látása örömet okozott. Mert ha az a két falu közt az úton történik, ahol ketten vagyunk, érthető, de benn a faluban, a saját házunk előtt… Húszévesen hogy lehettem olyan liba, aki szó szerint vette az anyja szavát: »ha egy legény meg akar csókolni, azonnal vágd pofon«. Ha ezt mástól hallom, nem hiszem el. Mikor annyira szerettem, hogy egy kis cédulát a keze írásával évekig mint ereklyét őrizgettem. A második lehetőségemet is elszalasztottam, meditálhattam »szerencsétlen sorsomon«. Az évek teltek, mindketten leérettségiztünk, munkánk során néha találkoztunk. Ő sem nősült meg, én is elutasítottam a felbukkanó férjjelölteket.
Egy tavaszi vasárnap, 2-3 év múlva, egy jelentéktelen ürüggyel eljött hozzánk; hamarosan kiderült az igazi szándék. Kezdjük újra azt, ami talán el sem kezdődött soha. Nagyon boldog voltam, hiszen szerettem. A következő néhány hónapban voltam legboldogabb életemben. A csoda, a szerelem csodájának bűvöletében éltem. Köszönöm a Teremtőnek azokat a napokat, heteket.
Sajnos vége lett hamar, és az én bűnöm. Mindig adtam a falu pletykájára, hogy „ki mit mond”. Anyám – a jó Isten bocsássa meg neki – önző volt, mindent elkövetett, hogy ne legyen a dologból semmi, mindenáron lebeszélt. Ugyanis ha összeházasodunk, elköltözöm, és őt ott kell hagynom. Önfeláldozó, jó anya volt, de a „maga módján”, mindig ő tudta, mi a jó nekem, és sose engedte, hogy – tévedések, kudarcok árán is – magam döntsek a sorsomról.
Hetvenévesen is úgy érzem, az a két hónap életem legszebb időszaka. Sokszor kért, esküdjünk meg, két alkalmi tanúval, mindegyikünk hazamegy, a tények láttán majd megbékülnek. Nem, én az anyám „jó” kislánya, 24 évesen nem mertem sorsomért felelősséget vállalni, gyáva voltam. Anyám állandóan hálátlansággal vádolt, hogy miattam maradt özvegyen, hogy ne legyen mostohám. Kutya kötelességem úgy férjhez menni, hogy az uram költözik hozzánk.
Nem akarom rá hárítani a felelősséget. De nagyon hátul álltam, amikor az önbizalmat osztották, sosem bíztam női vonzerőmben, és abban sem, hogy vagyok olyan „talpraesett”, hogy boldogulok az ő támogatása nélkül. Például azzal is ijesztgetett, hogy összeférhetetlen vagyok, nem tudnék az anyósommal együtt élni. Ő viszont tudna alkalmazkodni az én férjemhez, ha együtt lakunk. Szomorú paródiaként, amikor sok év múlva én képes voltam tűrni, elviselni a jogtalan bántást, az alkohol miatti »cirkuszokat«, beismerte, tévedett, én kitartóbb vagyok nála (nem vagyok büszke rá).
Egy napon eljött hozzánk a fiú anyja is, kérte anyámat, ne álljon az utunkba, engedje, hogy összeházasodjunk. Erről a látogatásról anyám hallgatott, évekkel később tudtam meg.
Ma is elsírom magam, ha azt a nótát hallom:
»Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére
Menjen el a legszebb lányhoz a faluvégére.«
Nem voltam utolsó lány a falumban, de otthon csak azt hallottam, ha mondják, hogy szép vagy, ne hidd el. Istenem mennyit szenvedtem, de döntenem kellett, anyámat választottam.
Vele pedig szakítottam!
Aztán már mindegy volt, kívánság szerint férjhez mentem. Pedig sok intő jel szólt ellene. A szerelem hiánya a kisebb gond, de ami sokkal fontosabb az együttélés alatt, a homlokegyenest ellenkező érdeklődési kör, értékítélet, világszemlélet. Az ital túlzott szeretete, a kocsma már jegyességünk alatt is fontosabb volt nálam, ígérete ellenére az „ ivócimborák” miatt sokszor nem jött. De hát a falu pletykájától való félelem az utolsó normális döntést is megakadályozta, elkezdődött egy sok évtizedes kálvária az én életemben, és a mai napig tart.
Volt szerelmem egy év után újra kért, még semmi nincs veszve, váljak el, előttünk még az élet. Az utolsó utáni lehetőségről is lemondtam, nem mertem megtenni. Megmondta, most már ő is megnősül.
Azóta közel ötven év telt el!
Az évek leírhatatlan küzdelemben, és »társas magányban« teltek. Dolgoztam, tanultam. Egészséges gyermekeim születtek, összetartottam a családot. Lányaim sok örömet szereztek, miközben felnőttek, gyönyörű, értelmes unokáim vannak.
Igyekeztem jó anyjuk lenni, és nem anyám hibáját ismételni, hogy én akarjam élni az ő életüket. Nagyon megpróbált az élet, még mindig nem gyógyult az a seb. Nevetséges ugyan, de még ma is összeszorul a torkom a neve hallatára. Mostanában sokszor álmodom Vele, bűntudatom van. Szeretném az életben még egyszer látni!”
Füles: Első szerelmem története
(A Terézanyu Klub 2011-es pályázatának Richter-különdíjasa)
„Nálunk a családban nem esett szó a szexről. Az idősebb barátnőimtől csipegettem fel a tudást. Már hatévesen beavattak, hogy a gyerek a puncin keresztül jön ki az anyja hasából. Erre megrökönyödve felkiáltottam:
– Hiszen ott ki se fér! – Ezzel ma, két szülés után is teljesen egyetértek.
Anya a barátnőimmel kapcsolatban néha megjegyezte, hogy a fiúk nem fekszenek le azzal a lánnyal, akit szeretnek, erre találnak könnyű nőcskéket. Ezt az elméletet el is fogadtam egy ideig. Tizenhat éves korunkban egy osztálytársnőm kétségbeesetten várta, hogy megjöjjön a menstruációja. Én felsőbbrendűen megjegyeztem a háta mögött:
– Aki peches, az ne szexeljen!
Engem csak két évvel később talált meg a mindent elsöprő szerelem. Rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt ugyan, hogy vétkezem a paráznaság bűnében, de annyira szerettem a fiút, hogy neki akartam adni a testem, a lelkem, mert éreztem, hogy ő is ugyanígy viszontszeret, és nem kell mérlegelni, hogy ki ad többet, teljes odaadással ajándékoztuk az egész életünket a másiknak. Kívántam is minden porcikámmal, beleborzongtam, ha csak megérintette a karomat. Tapasztalatlanok voltunk, nem védekeztünk következetesen, a vágy felülkerekedett a józan észen, és alig több mint fél év után teherbe estem.
Minden reggel hányingerrel ébredtem, de az iskolában sikerült annyira a tanulásra koncentrálnom, hogy ne érezzem. Esténként a fiú vállán sírtam. Nem akartam abortuszra menni, de a gyerek még túl korán toppant volna az életembe, negyedikes középiskolás voltam.
Otthon nem vettek észre semmit.
A terhesség tizedik hete környékén – már nagyon szorított az idő, hogy rászánjam magam a művi beavatkozásra – a hajnali órákban arra ébredtem, hogy kibírhatatlanul görcsöl a hasam, és dől belőlem a vér. Felébresztettem anyát, és elmondtam, hogy terhes vagyok, és nagyon vérzem. Ő meglepetésében alig jutott szóhoz, segíteni nem tudott rajtam, de nem is nagyon igyekezett. Valahogy reggel lett, anya dolgozni ment, én meg a nőgyógyászatra, ahol megállapították, hogy spontánul elvetéltem, és mentővel vitettek a kórházba. Ott már velem volt anya is a betegfelvételen, majd a kórteremben sápadtan remegő ajkakkal az kérdezte:
– Hát nincs már igazi, tiszta szerelem?
Vártam, hogy majdcsak előkerül egy orvos, aki segít rajtam, de csak a »peches« barátnőm jött a segítségemre, aki szülésznőnek tanult, és épp ott volt gyakorlaton. Ő könyörögte ki az orvosnál, hogy csináljon már velem valamit, mert elvérzem. Az orvos bokros teendői közepette úgy döntött, hogy nem vacakol az altatással, érzéstelenítéssel, azonmód kikapar. A »peches« kezét szorítottam, miközben a méhem falába újra és újra belemart a kegyetlen orvosi eszköz, amelyet nem láttam, csak éreztem. A fájdalmamnál mégis nagyobb volt a megaláztatás, hogy pont ő segít nekem, aki iránt én nem éreztem egy csepp részvétet sem.”
