nlc.hu
Aktuális
“Testünkben tartani a másikat, akit már nem ölelhetünk”

“Testünkben tartani a másikat, akit már nem ölelhetünk”

A gyász nem mindennapi módját választotta egy nő, aki a férje hamvaiból készíttetett tetoválást. Karafiáth Orsolya különvéleménye a szokatlan gesztusról.
Olvasnál még? Kattints a legfrissebb hírekért!

A hír:
Nem mindennapi döntést hozott egy angol özvegyasszony: úgy tiszteleg férje emléke előtt, hogy az elhunyt hamvaiból készíttetett tetoválást a combjára. Sharon Britt még csak néhány hónapja volt házas, amikor férje, Matt, tragikus körülmények között elhunyt.

Karafiáth Orsolya különvéleménye:
„Testünkben tartani a másikat, akit már nem ölelhetünk”Megőrizni valamit a másikból, akit elvesztettünk. Lehet, hogy extrémnek tűnik hamvakkal tetováltatni, de a cselekedet mozgatórugója csak ez lehet. A testünkben tartani a másikat, akit már nem ölelhetünk, aki nem áll mellettünk soha többé. Szomorúan olvastam, hogy a hírben szereplő pár nemrégen kötött csak házasságot, így valószínűleg nincsen gyerekük sem. Mert ha két ember szerelméből születik egy élet, az örökké megtartja az elhunytat, de ha ez nincs, másképp kell gondoskodni a tovább-létről. Néhány éve több helyütt lehetett olvasni arról, hogy a hamvakból egy különös technikával gyémántszerű anyagot készítenek, amiből aztán – formázás után – gyűrű, medál, bross készülhet, egyszóval olyan ékszer, amit a viselője minden nap tud hordani. Egyfajta talizmán, védő amulett, hogy a szeretett lény legalább ebben a formában velünk maradjon.

Mások kis urnában őrzik a hamvakat, viszik magukkal mindenhová, megint mások nagyon gyakran járnak a temetőbe, hogy őrizzék a sírt, és hogy a közelébe legyenek annak, aki hozzájuk tartozik, a síron túl is. Mindenkinek joga van eldönteni, hogyan tartja meg, aki fontos volt neki. A nagymamám minden nap beszélget például több mint tíz éve elhunyt férjével, a mi nagypapánkkal, néha, ha rosszul viselkedem, közli velem, hogy megmondja a nagypapinak, aki nagyon mérges lesz. Én ezt nem tartom betegesnek, sőt örülök, hogy a mama így éli át a veszteséget: mintha a papa még mindig vele lenne. és vele is van, a gondolataiban, az érzéseiben, és az egyre sárguló képeken. Volt ismerősöm, aki miután meghalt a férje, felettébb különösen viselkedett. Nem öltözött gyászba, a férfi ruháit kidobta, a közös képeket elrejtette, a lakásukat eladta, és egyetlen szót sem volt hajlandó mondani aztán róla, sőt hamarosan új élettársa is akadt. Sokan elítélték ezért. Én nem. Mert tudtam, hogy úgy próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant, hogy lezár magában egy ajtót, ami mögé nem tud betekinteni. Aztán pár éve rá álltunk a konyhájában. Valami újságot nézegettünk, ahol ott volt a halott férfi egy régi festménye. És ismerősöm váratlanul zokogni kezdett. És csak annyit mondott: „Olyan jókat beszélgettünk mindig.” És aztán megint évekig egyetlen szó sem jött.

A gyász nehéz teher, mindenkinek magának kell megbirkóznia vele. Verena Kast Gyász című könyvét mindenkinek ajánlom, ott pontosan végigveszi a gyász fázisait, és a feldolgozásának lehetőségeit. Apám halála után nagyon sokat segített ez a munka. De még egyszer hangsúlyozom: a gyász magánügy, mindenki úgy kezeli, ahogyan tudja. Ha egy tetoválással, akkor úgy. Senkinek nincs joga elítélni ezt.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top