A hír: Öngyilkosságot követett el Budapesten az a 48 éves szegedi férfi, aki előző nap elütött egy lányt, majd segítségnyújtás nélkül elhagyta a helyszínt. A baleset Szeged-Szentmihályon történt. Egy 16 éves helybeli lány gyalogolt az út jobb oldalán, s egy arra haladó kisteherautó elütötte. Jelenleg vizsgálják, valóban baleset történt-e vagy felmerül a szándékosság vélelme. A fiatal lányt a mentők súlyos sérülésekkel szállították kórházba. A rendőrség országos körözést adott ki egy 48 éves szegedi férfi ellen, akit gyanúsítottak a cselekménnyel. A Budapesti Rendőr-főkapitányság jelezte, hogy a keresett férfi leugrott az egyik fővárosi bevásárlóközpont tetőteraszáról és életét vesztette.
Egyik különvéleményemben már említettem röviden, hogy rettegek a forgalomban való vezetéstől. Akkor leginkább azért volt bennem félelem, mert nem igazán bízom az emberekben. Úgy értem, a körülöttem közlekedőkben, akiknek a mozgása, szándéka bár feltételezhető, de valójában kiszámíthatatlan, márpedig az utakon a gépjárművezetők, kerékpárosok és gyalogosok mind egymásra utaltak és kénytelenek egymás józan ítélőképességére hagyatkozni a legtöbb helyzetben.
Amióta néhány hete elkezdtem megszerezni a jogosítványt – az elméleti és az elsősegélynyújtás-vizsgákkal a hátam mögött –, már a rám háruló felelősséget is érzem, és ez egyáltalán nem nyugtat meg. Az első KRESZ-órán a tanár úr azzal kezdte, hogy szíve szerint lebeszélne mindnyájunkat az autóvezetésről, mert ezzel gyakorlatilag minden nap, minden egyes autóba üléssel az életünket tesszük kockára. Persze egyikünket sem tántorított el, de kezdem érteni, miért mondta ezt.
Szintén a kezdetek kezdetén a fejünkbe verte, hogy a gyalogos a legvédtelenebb a forgalomban részt vevők közül, ezért hát a KRESZ minden körülmények között őt védi. Még akkor is, ha ő hibázik, akkor is az autóvezetőnek kell fokozottan figyelni rá. Bár őszintén szólva én még jobban félek a biciklisektől és a motorosoktól, mert ők szoktak a legtöbbször gátlástalanul szlalomozni, bár az is tény, hogy az autósok sem figyelnek oda rájuk kellőképpen.
Aztán egy későbbi órán szóba került, hogy mit kell tenni, ha balesetet látunk, szenvedünk vagy – ne adja isten – okozunk. Az első és legfontosabb dolog, hogy minden embernek kötelessége segítséget nyújtani a balesetet szenvedőknek. Tehát megállsz és megnézed, hogyan tudsz segíteni. Megjegyeztem, itt cseng a fülemben, és szívből remélem, hogy soha nem lesz szükségem erre a tudásra. Ahogy azt is nagyon komolyan megtanultam, hogyan lehet ellátni az egyes sebesüléseket, hogyan kell komplex újraélesztést alkalmazni, vagy stabilan oldalra fektetni egy eszméletlen, jól lélegző embert akár kétféle módszerrel. Mindent tudok, mert esélyt sem szeretnék adni annak, hogy ha már megtörtént a baj, ne tudjak legalább segíteni.
Csak azt nem tudom, vajon hogyan fogok reagálni, ha az élet tényleg próbára tesz azzal, hogy balesetet okozok, és miattam szenved valaki súlyos sérüléseket. Remélhetem csupán, hogy ha meg is fordul a fejemben, hogy elmeneküljek a helyszínről, megszólal bennem valami és helyesen fogok dönteni. Mert azt hiszem, azzal a gondolattal én sem tudnám nyugodtan továbbélni az életemet, hogy valakit elgázoltam, és még csak nem is tudom, vajon túlélte-e, és ha igen, vajon nem szenvedett-e maradandó károsodást okozó sérülést. Egy biztos, az öngyilkosság a választható legrosszabb út. Sajnálom az áldozatot, ha valóban véletlen hiba történt, akkor a balesetet okozó férfit is, nem kellett volna így lennie.
