A nyár összehozza a tágabb családot is!

A kérdés egyszerű, önök egyedül vagy társaságban érzik jobban magukat, a négy fal magányában vidámabbak, vagy megtartó családi kapcsolatok között? Szinte adja magát a válasz, mégis a legtöbben csak vágyakozunk egy összetartó, igazi nagycsalád után. A rokonság szövedékében, a nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek között már alig ismerjük ki magunkat, mert gyakran csak temetéseken és esküvőkön találkozunk… Ilyenkor sokszor megfogalmazódik, hogy tartani kellene a kapcsolatot, mert olyan jó együtt! De a sóhajt ritkán követi tett.

Csányi Vilmos etológust hallottam nemrégiben beszélni egy konferencián a valódi csoport ismérveiről. Vagyis arról, hogy az emberek puszta halmazából mikor lesz igazi közösség, jól működő család. Álláspontja szerint ehhez három dolog szükséges: közös tevékenységek, közös hiedelmek és hűség. „Nem beszélhetünk valódi közösségről, még párkapcsolatról és családról sem – mondta –, ha nincsenek közös akciók, ami lehet munka, kirándulás vagy ünneplés, ha nincsenek közös hiedelmek, amelyeket a csoport közösen alakít ki, és amibe akár a kisgyerek is beleszólhat, de legfőképp hűség nélkül. Ma nagyon gyakran »egyszemélyes csoportokban« létezünk, és csak vágyakozunk azután, hogy egy igazi közösséghez tartozzunk, mert nem vagyunk hajlandóak a saját érdekeinket a közösségi alá rendelni.”
De vajon tényleg szemben áll egymással ez a két érdek, az egyéni és a családi? Talán nem feltétlenül. A Kasovitz családban például soha nem állították ilyen direkten szembe a kettőt!

Itt mindig van meleg étel

Egy budapesti zöldövezeti kertes ház kapuján csöngetek, Kasovitz Kinga, a legnagyobb testvér nyit ajtót, és mire a sok-sok lépcsőn át feltekeredünk az étkezőkonyhába, már tudom, hogy ez a ház nem a legújabb trendekről szól, mert nem kifelé él, hanem befelé. Igazi nagycsaládi találkozóhely, ahol mindig van valaki, ahol mindig van meleg étel, és ahol mindig mindenki számíthat egy-két jó szóra. A ház asszonyának, Kasovitz Juditnak már 7 unokája van, de mivel még igen fiatal, 57 éves, ezért matematika–kémia szakos tanárként ma is mindennap munkába jár. Látogatásomkor sincs otthon, itt van viszont a négy „gyerek”: Kinga (35), Gyöngyi (32), Szilvia (29) és Artúr (26), mégis sokszor szóba kerül, mert ennek a nagycsaládi közösségnek ő a megtartó, erőt adó lelke.
– Anyu mindennap beszél mindenkivel, ha máshogy nem, hát telefonon. Mindig tudja, hogy kivel mi van, számon tartja az ünnepeket, gyakran vigyáz az unokákra – meséli Kinga. – Nekem három gyerekem van, a legidősebb Márk, már kilencéves, de ez alatt a kilenc év alatt, szinte egyszer sem fordult elő, hogy ne tudtam volna valakire hagyni, ha el kellett mennem valahová.
– Leggyakrabban itt, a családi „központban” vigyázunk egymás gyerekeire, itt van elég hely, úgyhogy a kicsik nagyon jól ismerik egymást, szinte testvérként nőnek fel – teszi hozzá a legfiatalabb lány, Szilvi, aki épp most várja a harmadik gyermekét.
– Ragaszkodunk is egymáshoz – toldja meg Gyöngyi, aki szintén a harmadik gyerekével várandós. – Nekem a legjobb barátnőm például az egyik unokatestvérem, és ezt mindenki különösnek találja. De mi már gyerekkorunkban is ebben a nagycsaládi közösségben éltünk. Édesanyánk édesanyja, a nagyi ugyanis akkor is összefogta a rokonságot. Viola nagyinak három lánya van, a mi édesanyánk és az ikrek. A nagyi háza a nagycsalád találkozóhelye. Ő és a nagypapa már elmúltak nyolcvanévesek, de még most is aktívan részt vesznek az életünkben. Az én gyerekeimre is ők, a dédik vigyáznak többet, nem az édesanyám, mert ők laknak hozzánk közelebb. És ez nemcsak egyszerű megőrzést jelent, hanem programokat, meséket, sétákat. A nagypapát pedig szinte nem lehet leállítani arról, hogy segítsen a ház körül.
– Őt ez tartja életben – mondja Kinga is. – Ha átjön hozzánk, akkor rögtön tesz-vesz, lefesti, felszereli a polcot, felköti a szőlőt, megjavítja a villanyt. Amikor épült a házunk, ő ellenőrizte a munkálatokat, ő tárgyalt a munkásokkal, ő vigyázott arra, hogy minden rendben legyen. Vele csak Artúr, a legkisebb testvérünk veheti fel a versenyt.
És a lányok felváltva sorolják, mi mindent csinált már náluk Artúr, akit mindenki csak Alikának szólít. A legkisebb fiú villamosmérnöknek készül, épp most írja a szakdolgozatát, így szakértelme is segíti a műszaki problémák megoldásában. Beköti a villanytűzhelyt, lerakja a parkettát, kifest, számítógépes gondokat orvosol, és zenecédét gyárt a kicsiknek, ha épp arra van szükség.
– Nem unatkozom soha – mosolyodik el –, de cserébe mindig finomakat főznek nekem, és anyagi támogatásra is számíthatok olykor. A sógorokkal pedig jó programokat csinálunk. Szilvi férje, Balázs az egyik legjobb barátom, együtt járunk focizni. Korábban a többiek is részt vettek ebben, amíg nem volt ilyen sok pici gyerek. Kibéreltük a közeli iskola tornatermét, és minden héten egyszer egy délután együtt fociztunk, utána pedig beültünk valahová meginni egy sört, megbeszélni az életet.
– Nincsenek veszekedések, ellentétek?
– Viták akadnak – válaszolja Szilvi –, de olyan nincs, hogy valaki örökre megbántódott volna. Talán azért, mert érzékenyek vagyunk, és ha meg is bántjuk valamivel a másikat, akkor addig nem nyugszunk, amíg nem beszéljük meg és el nem simulnak valahogy a konfliktusok. Az is fontos, hogy megtanultunk alkalmazkodni. Az ünnepeinket is közösen szervezzük. Legutóbb például nálunk volt egy négyes szülinap. Az egyik unokatestvérem főzött, mi megbeszéltük, ki mit hoz, készít el, hogy ne csak rám háruljon az összes teher.
– Az ember bátrabban vállal gyerekeket is, ha ilyen családban él – árulja el Kinga –, mindig tudhatom, hogy van segítség, nem egyedül kell megbirkóznom a nehézségekkel, mindig számíthatok valakire. Könnyebb így a lelki problémákat is átvészelni. De az anyagi segítség is megfizethetetlen.

Az összetartásban segít az internet

Településkutatóként magam is tapasztalom, hogy szórványosan, de működik még a nagy, távolabbi rokonokat is magában foglaló család – mondja Szvetelszky Zsuzsa szociológus. – Jó mutatója az összetartozásnak, hogy hányan gyűlnek össze egy-egy névnap alkalmából. Számtalan jó példa van a kapcsolatok ápolására, olyan modern megoldásokkal is találkoztam már, mint amilyen a családi honlap. Az internet nagyon sokat segíthet az információk folyamatos áramlásában. Mert elengedhetetlen, hogy mindig tudjunk a másikról, értsük, ki milyen gondokkal küzd, ahogy azt is tudjuk, ki miben lehet segítségünkre. Szükség van egy közös helyszínre is, vannak családok, ahol a rokonság egy közös nyaraló köré szerveződik, beosztják, ki, mikor van ott, ki gondoskodik a karbantartásról. További feltétel, hogy legyen valaki, aki mindennek a lelke és a motorja, aki számon tartja, hogy ki hol van, mit csinál, mihez ért. A többieknek pedig azt kellene belátniuk, hogy a család érdeke nem feltétlenül áll szemben az egyéni érdekekkel, sőt! Régen létszükséglet volt a családon belüli konfliktusok megoldása, ma, amikor úgy tűnik, egyedül is jól megvagyunk ezekben az egyszemélyes csoportokban vagy a szűk családunk körében, tudatosan kellene törekednünk rá. Ki is egészülhetnének a szükségletek. A nagymamák, a gyermektelen nagybácsik és nagynénik is fontosnak érezhetnék magukat, ha részt vállalhatnának valamilyen feladatban, vigyázhatnának a fiatalok gyerekeire, ha főzhetnének valakire, ha segíthetnének akár egészen apró dolgokban is. A média gyakran olyan „ismerősöket” kínál, akik pótolni látszanak hiányzó kapcsolatainkat, de figyelnünk kellene erre, mert emberi viszonyainkra szánható vegyértékeink végesek. A nagy, távolabbi rokonainkkal kibővített, jól működő család sokkal többet adhat virtuális ismerőseinknél.

Család helyett valóságshow-k?

Nem könnyű bevallani, de mindannyian néztünk már valóságshow-t a televízióban. Természetesen csak véletlenül, tesszük hozzá, mintha éreznénk, valami nem stimmel ezzel. Viselkedéskutatók szerint azért volt képes a műsor emberek tömegeit a képernyő elé szegezni, mert olyasvalamit pótolt, ami egyik legalapvetőbb emberi igényünk – a valódi közösség, a nagycsalád utáni vágyunkat. A show csak az illúzióját kínálja az emberi kapcsolatoknak, mégis azt érezhetjük, ez is jobb a semminél. A műsorfolyam végére a szereplők személyes ismerőseink lesznek, szinte családtagok. Befogadjuk őket a szívünkbe, még akkor is, ha igazán nem értünk velük együtt. Ezt azonban nem kell felvállalnunk éles helyzetekben, mert a televízió bármikor kikapcsolható. Vagyis a virtuális kapcsolatokból csak azt kapjuk, ami jó, a hozzá tartozó kellemetlenségek nélkül.