Férfiak könyve?

Fotó: Sanoma Archív/Gálos Samu Mihály

Van azonban egy dolog, egyetlen dolog, ami miatt sohasem érthetjük meg egymást!
Én megéltem a második világháborút – ők nem.
Nem tudják, mi az, amikor a világ recsegve-ropogva összeomlik, házad, otthonod összedől, szüleid elpusztulnak, ismerőseidet, barátaidat megölik, hullák, sebesültek, villanydrótok a földön, nincs áram, víz, ennivaló, meleg – csak „tél és hó és halál”.
Nem tudják, milyen a világvége.
Én tudom.
’56 semmi volt hozzá képest. Bár ott sebesültem meg. De nem volt például légitámadás: óriási különbség!
A háború előtt, kisfiúként, mindig az égre néztem, ha imádkoztam.
Utána soha! Isten nem lakik az égen!
Megszoktam, hogy égből csakis pusztulás jön, apokalipszis: szőnyegbomba, gyújtóbomba, földet pásztázó gépfegyvertűz. Hallod a közeledő tompa mormogást, egy láthatatlan, kozmikus, gonosz hatalom kéjes sivítását, hallod, amikor a sikoly haláldallá mélyül, aztán jön a mindent megrendítő, tompa dörrenés, remegés, összeomló házak recsegő puffanása – s amit utána gondolsz, még csúnyább: boldog vagy, hogy nem te haltál meg, hanem a szomszédod.
Hogy mivé fajulhatnak a világon a dolgok, azt az én barátaim nem tudják.
Fogalmuk sincs róla.
Nem élték át a világvégét, s ezért a lényeges dolgokban nincs közös nevezőnk.
Én az anyámmal akkoriban, egy földbe vájt gödörben laktam. Kb. akkora volt, mint egy nagyobb sírgödör. Ágakkal, földdel volt borítva, az ásóval kivájt homokfalában két mécses lángolt. Ritkán, mert spóroltunk vele. Éjjel lopni jártunk a saját, rommá omlott házunkba. Ilyet is csak a tévében látnak a barátaim: nem tudják, milyen, amikor az otthonod helyén egy felismerhetetlen romhalmaz füstölög. És alatta ott van az, amit eddig az életednek hittél. Beszélnek ilyen-olyan válságról, háborúról, forradalomról, gondokról, bajokról, politikáról – de nem tudják, milyen az Igazi Baj.
Fogalmuk sincs róla.
Nem látták, milyen a Gonosz valódi arca.
Nem látták az igazi Jóságét sem.
Ezért nem tudunk igazán beszélgetni, mert hiányoznak hozzá a közös tapasztalatok. Mást értünk a szavak alatt.
Sokat írtam az anyámról. Az anyai szeretetről. De ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az a legtöbb, a legeslegtöbb, amit az anyámtól kaptam, mi az a szó, az egyetlen szó, ami most hirtelen eszembe jut, nem a szeretetet mondanám. Nem is a jóságot.
Ezek, hogy úgy mondjam, egy valamire való anyából magától is áradnak. A bőréből, a pórusaiból. Egy anya ösztönösen, biológiailag is képes szeretni. És jóságosan gondoskodni. Tudom, hogy ezekkel is gondok lehetnek, súlyos gondok, és igazán, bölcsen szeretni csak kevés anya tud – de én mégsem ezt mondanám először.
Nem a jóságot.
Nem a szeretetet.
Hanem a derűt.
Az örömöt!
Ma sem értem, honnan vette az örömöt?!
Ott és akkor, a gödörben! A pokolban!
Honnan?! Ki lakott ebben az emberben, hogy kedve volt mókázni, nevetni, dalolni?
Rengeteget röhögtünk! Szinte csakis ez maradt az emlékezetemben. Egy vidám jelmezbál, amelyben sokat féltem és éheztem, de rengeteget mulattam is. Ott szívtam magamba (vagy ott döbbenten rá?), hogy az élet – játék. Bármilyen ocsmány és iszonyatos, de nagyon mulatságos.
És azóta tudom, hogy a legtöbb, a legeslegtöbb, amit egy anyától kapni lehet, a vidám szív adománya.
Ez azért jutott eszembe, mert sok nő azt mondja, hogy az a szabadság és felelőtlen derű, ami az utolsó könyvemből szól, sohasem lehet a nőké! Nő nem lehet az „isten bohóca”, mert teli van az élete nyomasztó gondokkal. Súlyos terhekkel. Sok emberért felelős, a férjéért, gyerekeiért, megélhetéséért. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy „repüljön”. Több olvasóm is mondja, hogy férfikönyvet írtam. Egy nő, akármennyire bolond és önfeledt, a földön él. Kénytelen ott élni, mert sokan vannak rábízva! Nem szállhat el, nem lehet „bolond”, még bohém se nagyon, mert akkor mi lesz a családjával? A gyerekeivel…
Nem tudom, így van-e.
Lehet, hogy igaz.
Tény, hogy kevés vidám nőt látok. Az utcán szinte soha. Keresem, és nincs. Amikor előadást tartok és lenézek a nézőtérre, nagyon sok a gondterhelt női arc. Kivasalhatatlan homlokráncokkal. Nem tudom, mikor nevettek önfeledten utoljára. Sajnos még a fiatalok is. Megszoktuk, hogy ilyenek vagyunk. Észre sem vesszük. „Bajban vagyok” – ezt tükrözi sok szem és szájszöglet. Ezt mutatja, szinte kivétel nélkül minden igazolványkép. Egy kozmetikus széppé tud tenni egy arcot, de örömtelivé soha.
Lehet, hogy férfikönyvet írtam – de az anyám sugallta.
Isten bohóca volt. Egy olyan korban, amikor világvége volt.
Vagyis a lélek szabad derűje egy nő számára sem lehetetlenség.
Kár, hogy én írtam ezt a könyvet és nem ő. Mert a titok, hogy ezt hogyan csinálta, ott maradt nála.