Rivalizálnak, mégis barátnők – Hernádi Judit és Udvaros Dorottya

Előadás után, az öltözőben kellene beszélgetnünk. De mindketten holtfáradtak, úgyhogy abban maradunk, majd máskor. Dorottya fogja is a táskáját, köszön és távozik. Majd Judit is azt mondja, menjünk. Aztán mégsem mozdulunk, mert még odavet egy kérdést:
– Egyébként tetszett?
– Különleges élmény volt. Önfeledten játszottatok, miközben rivalizáltatok is…
– Egy kicsit. Ha már összekerültünk. Az élet úgy hozta, hogy még soha nem is játszottunk együtt. Talán három éve gondoltuk úgy Dorottyával, hogy azért hiba lenne, ha mi nem kerülnénk össze, egyszer legalább. És felmértük, hogy ezért nekünk kell tennünk, mert másnak aligha fontos.
– Kalandos utatok volt eddig, ezért is érdekes látni, hogy szinte ugyanoda jutottatok.
– Én ezt sejtettem. Illetve biztos voltam benne. Közben persze voltak vitáink, civakodásaink, de örömmel csináltuk végig, mert éreztük, hogy lesz eredménye. Igaz, Dorka máshonnan közelít szinte mindenhez, de kiderült, hogy mégis ugyanoda jutunk el. Jó érezni, hogy van valaki, akivel előadásról előadásra együtt lehet szárnyalni, vagy belepusztulni.
– Judit, azon kevesek közé tartozol, akik egyedül járták útjukat. Nem egyengette az utadat igazgató, menedzser, főrendező…
– Szerencsére mindig akadtak emberek, akikre nehéz pillanatokban támaszkodhattam. De, mondjuk úgy, amolyan életre szóló felelősséget értem nem nagyon vállalt senki. Igaz, talán én sem igényeltem ezt a köteléket. Inkább azt gondoltam, az ember szabadon nyújtja a kezét valamihez, és együtt tartjuk, ameddig tudjuk.
– Mindig tudtad, hogy más is nyújtani fogja a kezét?
– Nem. Viszont mindig szerettem befejezni valamit, amikor éreztem, hogy már erőlködés az egész.
– Belehalunk egy kicsit minden befejezésbe…
– Persze, csakhogy ezzel lehetőséget is adunk valami másnak. Ezt persze a magánéletben nagyon nehéz megoldani, de a munkában könnyebb. Nem gondolom azt, hogy árulásnak kellene tekinteni azt, ha valaki egy másik rendezővel kezd el dolgozni néha. És azt sem, ha valaki egy másik partnerrel csinál egy színdarabot. Ezek nem árulások, ez szükségszerű fejlődés.
– Mindig csodáltalak, ahogyan túl tudtál lépni válságokon…
– Nem túlléptem, hanem feldolgoztam.
– Hogy kell feldolgozni egy traumát?
– Úgy, hogy az ember megnézi, hogy miért történt, miért kerülhetett ilyen helyzetbe. És meg kell látni azt, hogy ő ebben hol vétkes. Nem a többi, mert az nem érdekes. Én hol követtem el valamit? Ha ezt megértjük, könnyebb túllendülni. Legközelebb talán okosabb vagy ügyesebb leszek. Talán.
– Miközben olykor flegmatikusnak tűnsz. Néha meg lobogsz.
– A flegmaság csak védekezés. A lobogás? Csuda tudja. Lehet, hogy csak félek az unalomtól. Mindig várom, hogy változzanak a dolgok körülöttem. Hogy találjak új és új ajtókat, amiken benyithatok.
– Volna még olyan ajtó is, amit betörnél?
– Igen. Dorka is ilyen, ő is megpróbál mindenben újat találni. Egyikünk sem volt biztos abban, hogy ezt a darabot meg tudjuk csinálni. Egyikünk sem csinált még ilyet, nem tudtuk, hogy hogyan szól együtt a két hang két szólamban, elég nehéz számokat énekelve, közben tánc, beszéd, öltözések… Bukhattunk is volna, de habozás nélkül belevágtunk. Aki mer, az nyer.
– Mi az, amit nyertél?
– Némi vesztenivalót.

Udvaros Dorottyával végül másnap délben találkozunk.
– Furcsa volt benneteket nézni a színpadon tegnap. Ott volt a szakmai szolidaritás, tisztelet a másik iránt, ott volt barátság. Ugyanakkor némi rivalizálás is…
– Mivel te láttad ezt, te vagy a mérvadó. Hogy közben mi miket gondolunk meg érzünk, az a mi magánügyünk.
– Az titok?
– Végső soron benne van az előadásban minden. Azt hiszem, úgy van, ahogy mondtad.
– Pár éve meglepődtem azon, hogy ti barátok vagytok. Két ennyire különböző habitusú ember…
– Miért, barátok csak hasonló alkatú emberek lehetnek? Nem vagyunk sülve-főve együtt, inkább szimpátia, szeretet, kíváncsiság köt össze bennünket.
– Belefér a klasszikus barátság a te maximalistán élt életedbe?
– Mindig olyan közegben éltem, ahol muszáj volt a teljességre törekednem, mindent kicsikarni magamból…
– Ahol meg nem volt ez a kényszer, onnan menekültél.
– Szinte tudatosan kerestem pályám során azokat a helyeket, társulatokat, feladatokat, amelyek arra késztetnek, hogy mindig forrponton tartsam magam. A színházban a váratlanság, egyszeriség, megismételhetetlenség izgatott, és az ez iránti vágy az évek múltával fokozódik.
– Miközben esetleg nyolcvanszor játszod ugyanazt a szerepet…?
– Csodálatos és egyben félelmetes is, hogy mennyire nem számít, milyen sikered volt tegnap abban a szerepben. Kizárólag ma dől el minden. Harmadévesen kaptam egy rövid szerepet a Nemzetiben. Próba után odajött hozzám Major Tamás, és megdicsért. Hú, nagyon boldog voltam, és a következő próbán igyekeztem mindent ugyanúgy csinálni, mint amivel az elismerését kiváltottam. Erre meg úgy leszúrt, hogy alig álltam meg a lábamon. Mit rontottam el, Tanár úr? Legutóbb ugyanezért megdicsért! Major erre azt mondta: teljesen mindegy, hogy tegnap jó volt valami. Az tegnap volt, ma meg ma van. Nem lehet lemásolni, hanem újra kell teremteni, és semmiképp sem ugyanúgy! Ez kihat az egész életemre. Sok próba, hosszú pepecselés, aztán elfelejteni mindent, mert ha olykor hajlamos lennék, hogy a tegnapelőtti sikeres mondatomat másoljam, az az első lépés volna a bukás felé vezető úton. A szakmámat gyakorlom a legtöbbet az életemben. S ez minden másra rávetül.

– De nehezebb is így az életed.
– Ez magányos szakma. Magamnak is nehéz elviselni a sikerek és kudarcok libikókáját, és minimum angyalnak kéne lennie a másiknak, hogy ezt vállalja velem. És nem is biztos, hogy vágyik az ember egy angyalra. Elég uncsi lehet…
– Judit is, te is képesek voltatok egyedül végigcsinálni egy ilyen pályát.
– Néha, önsajnáló hangulatban el szoktam gondolkodni ezen. Nem tudom, hogy miért alakult így. Anyám mondta annak idején, hogy akit az Isten szeret, arra nagyobb terhet ró. Biztos nagyon szerethet engem, és gondolta, Dorka, boldogulj egyedül! Folyamatosan próbálkozom…
– Nem is vágysz biztonságra, harmóniára?
– Harmóniára vágyom, de azt nem feltétlenül a biztonságban találja meg az ember.
– Feladatról feladatra haladsz a pályán. Nem félsz, hogy elmegy melletted az élet?
– De nagyon félek ettől. Nagyon szívesen elmennék például most egy egyéves világ körüli útra…
– …tíz éve tervezed! Hogy elmész Afrikába, állatok közé, elefántokat simogatni.
– Gyáva vagyok. Csak a szám jár, és mindig találok ürügyet, hogy elodázzam. Indokot, hogy miért vagyok itthon nélkülözhetetlen.
– Egyébként tényleg az vagy…
– Igen? Jó, akkor még maradok. Kétszáz évet is elél az elefánt, tehát ki tudnak várni…