Család nélkül képtelen lennék élni

A város, a budai presszó is nyári csendben. Kávézó, teázó lányok, asszonyok, egy-két fiatal srác, nyílik az ajtó, belép egy jóképű férfi. Mosolyog, láthatóan keres valakit. Napbarnított, karakteres, világít a szeme, fogsora. Személye mocorgást, összesúgást, bizonytalan üdvözlést generál. Egy koros hölgy hangosan azt mondja: „Hát, Berényi úr!? Sose hittem, hogy összefutunk!” Szőke Zoltán odalépve azt suttogja: „Az élet már csak ilyen…”

– Megszokta a népszerűséget?
– Nem nagy feladat, azt mindenki szereti. És az sem zavar, hogy Berényi Miklósnak szólítanak. Tizenhárom éve játszom ezt a szerepet, a hatezredik adást forgatjuk, nem csoda, hogy azonosítanak vele.

– De Miklós nem mindig megnyerő…
– Ez a pasi összetett személyiség, mégis kedvelik. Egyszerre csibész, barát, sármőr, csábító, vagány, esendő, szenvedélyes szerető, csalódott, máskor szerencsétlen beteg, vagy épp a gyermekéért rettegő apa. Jó szerep, fantasztikusan fűszerezett.

– Nem lehet könnyű alakítás.
– Néha arcul csap a szerep és fölkavar. Nem titok, a munka hat a mindennapokra. Például megviselt, mikor a nevelt gyerekem betegsége miatt kórházban forgattunk. A látottaktól összekeveredett bennem apa és színész. Folyt a könnyem rendesen… De említhetem az idei robbantásos jelenetet, ami szintén a gyerekért való aggódást érzékelteti. No és amikor kiderült, hogy a szerep szerint rákom van! Hihetetlen dolgok történtek. A betegek azonosultak, vigasztaltak, az egészségesek aggódtak, gyógyítót ajánlottak. Volt ismerős is, aki azt gondolta, beteg lettem, és így akarnak kiírni a sorozatból. Különös érzés megtapasztalni az összefogást, két és fél millió ember drukkját, sugárzó energiáját! Mert áramlanak az energiák, hiszen célpont vagy, és ilyenkor a fikció és a valóság keveredik.

– Szünetelt a sorozat, mit csinált a nyáron?
– Csendes időszakot éltünk, pihentünk. Minden percem a családé volt. Túl vagyunk egy olaszországi nyaraláson, jókat beszélgettünk a fiúkkal, a szüleinkkel. Itthon balkáni ételeket főzök, pácolok, grillezünk, szép estéket töltünk a családdal, a barátainkkal. Ez a feltöltődés ideje, amihez hozzátartozik a meditálás.

– Ez valami új dolog?
– Negyedik éve művelem. A visszavonulás, a befelé fordulás, a kétszer fél óra meghatározza a napjaimat. Évek óta kerestem azt a megfoghatatlan valamit, ami átsegít a stresszes helyzeteken, és örülök, hogy rátaláltam. A feleségem terelt a meditálás felé, ő tisztábban látja a világot, mint én, kristálytiszták a kapcsolatai, egy fával, egy kővel is képes kapcsolatot teremteni.

– Úgy érzi, megváltoztatta a meditálás?
– A végletek embere voltam, sokat görcsöltem, aggódtam. Harmincöt fölött megcsapkodtak az élet hullámai: munkahelyi konfliktusok, megkérdőjeleztem, jó-e, amit csinálok. Elvesztettem a fonalat, nem találtam önmagamat. Aztán meghalt az édesapám. Talán az generálta a változást. Tudtam, ideje szembenézni a hazugságokkal, barátságban, kapcsolatban, munkában, rá kellett jönnöm, másképp kell élni. Ezt adja nekem a meditáció. Változtak a kapcsolataim, ma más a sikerélmény, más a motiváció, más a fegyelem. Nem ismerem azt: mi lenne, ha…. Nem helyezem bele magam képzelt szerepekbe. És megtanultam, nem jó tüskét növeszteni, és a múltban élni, közben a jövő felé kacsingatni, mert elvész a jelen. Nincs aggódás, az a fontos, ami most van. Tudatosan teremtem meg a lelki békémet, amiből nehéz kizökkenteni. Régen az egóm hangos volt, meg kellett zabolázni. Nem tűrtem az igazságtalanságot, ma már tudok tízig számolni. Régen ösztönösen reagáltam, ma tudatosan. Morgós, mutogatós voltam, de megtanultam, ha az ujjaimmal másra mutogatok, „pisztolyt” fogok rád, egy ujjam feléd mutat, de három még mindig felém…

– Szemléletes példa. A gyerekeit is ebben a szellemben neveli?
– A fiaink a szárnybontogatás időszakát élik, és lassan férfivá érnek. Azt adjuk nekik, amit otthonról hoztunk: a család, a szeretet, az elfogadás a legfontosabb. Ezt persze nem így, nem ezekkel a szavakkal, hanem példákkal. Anikóval huszonegy éve vagyunk együtt, igazi középiskolai szerelem a miénk. Azonos a mentalitásunk, gondolkodásunk, a nevelési elveink, szórakozásaink. A srácokkal mindent megbeszélünk. Terelgetés van, de kényszer nincs. Mindent szabad, lehet trendin élni, bulizni, de ésszerű határok között, és ezt ők tudják. Megtanulták, mi az igényes szórakozás. A zene átszövi az életünket, zenész család vagyunk. Sok otthon a hangszer, gitár, pianínó, hegedű, dob. Mindkét fiú zongorázott, de Bence látott egy képet, ahol dobolok, és beleszeretett a gondolatba, hogy akkor ő is… Ma már dobol. Néhány hónapja hangszigeteltem az egyik szobát, a szomszédok védelmében. Zoli fiam elektromos gitáron játszik, zenét szerez, most a testvérével együttes alapításán dolgoznak. Életerős, vidám, boldog gyerekek, akik a lányokról az anyjukkal beszélnek, mondván ezt egy nő tudja. Izgatja őket az informatika, jól tanulnak. És röhögnek, ha szidom a világot, ha nem tartom normálisnak a rohanást, hogy most azonnal kell minden, és mosolyognak, ha a magam faragta íjról, a magam készítette csúzliról, az első tavaszi újhagyma ízéről mesélek. Klasszak.

– Nosztalgiázik néha?
– Nem nosztalgia ez, csupán egy más szemlélet. Szemlélet, ami nehezen ültethető át, de a csírája elhinthető. Délvidékiek vagyunk, magyar ajkúként ott nőttünk föl, ahol több nemzetiség kultúrája, három világvallás hatott ránk. Szabadok voltunk, semmiben nem volt hiány, pezsgő balkáni gondolkodás vett körül, horvátok, szerbek, montenegróiak, bosnyákok. Sokszínűség, testvériség, egység, ez volt a jelszó, és a régi rendszer ezt meg is teremtette. Sokan ebből töltekeznek ma is – ezért vannak jugó bulik Budapesten. Aki onnan jött, annak a család szent, az nagy pakkot kapott útravalóul. Tudja, elgondolkodtam, tudnék-e együtt élni egy itt született, más közegben nevelődött nővel, és arra jutottam, nem. Nem, mert a szereteten, a gyerekeinken kívül Anikóval minket összekötnek a tradíciók, a neveltetés, a gyökerek, az azonos élmények is.

– Pedig a nők jóképűnek tartják, bizonyára akadna csábító.
– Talán akadna. De engem úgy neveltek, ha elkötelezem magam, maradjak kitartó. És ez boldogság számomra, tehát nem is esik nehezemre.

– És ha színház, szerep csábítaná?
– Az más. Gyerekszínészként kezdtem, tizenhárom évesen hangjátékokban szerepeltem, országos fesztiválokon nyertem díjakat Jugoszláviában. Amikor életemben először találkoztam profi színészekkel, éreztem, otthon vagyok, ez az én világom. Attól kezdve egyenes az út. Sok szépfiú-szerepem volt, de álmaim szerepe – a fönt említettek miatt – a Berényi-karakter, Miklós szerepe, amit igyekszem legjobb tudásom szerint alakítani.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Szőke Zoltán: „Család nélkül képtelen lennék élni”
• Brüsszelben találtuk meg a boldogságot
• Az én kertem a legszebb!  
• Tanácsok párkapcsolati konfliktuskezeléshez
• Tamással sülve-főve
• Gwyneth Paltrow

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!