Hogy kevesebb legyen a kommunikációs zavar…

„Boldogabbak lehetnénk, ha tudomásul vennénk, hogy nem várhatunk körtét az almafától – jelenti ki dr. Valló Ágnes mentálhigiénikus-belgyógyász. – Jót tenne a kapcsolatoknak, ha legalább a görögök által megfogalmazott két és fél ezer éves vérmérsékleti tipológiát – amelyet a későbbi évszázadok sem cáfoltak meg – tanítanák az iskolákban. De sajnos rengeteg felesleges ismeretet gyömöszölnek a gyerekek fejébe, miközben a legfontosabbról, az emberről és az emberi kapcsolatokról alig kapnak információkat. A munkám során számtalanszor tapasztalom, hogy a családi beszélgetések azért fulladnak kudarcba, mert a felek nem ismerik egymást – vagy abban reménykednek, hogy megváltoztatják a párjukat az együttélés során, ami nem sikerülhet –, és olyan kommunikációt várnak a társuktól, amire képtelen. Annak ellenére, hogy kevés a vegytiszta típus, meg kellene tanulnunk: másképp lehet eredményes beszélgetést folytatni egy kolerikus vagy szangvinikus vérmérsékletű társsal, mint egy melankolikussal vagy flegmatikussal.”

Mint tűz és víz

A kolerikus társ: „Csak igazat mondtam!”

Ha a párunk parancsolásra-vezetésre termett, ha mindig mindent jobban tud, ha ösztönösen utasítgat, és biztos a saját igazában, akkor nagy valószínűséggel kolerikus típus.
Ő szinte soha nem beszél az érzelmeiről, és nemigen veszi észre a másik ember érzelmi reakcióit. Nem tűnik fel neki, ha megbánt valakit, és meglepődik, ha a beszélgetőpartnere megsértődik. Tipikus válasza: „én nem bántottalak, csak igazat mondtam…” Arra sem figyel fel, ha a hanghordozásával vagy a gesztusaival bántja meg a párját, mert az őszinteséget a kíméletlenséggel keveri össze. Mindennek ellenére jól lehet vele kommunikálni. Ha egy kolerikus társnak okosan és összeszedetten elmondjuk – nem célozgatunk, nem pengetünk érzelmi húrokat –, hogy mitől érezzük magunkat rosszul mellette, akkor első pillanatban nem ad igazat nekünk, de később elgondolkodik a szavainkon. Ha talál némi logikát a kifogásainkban, akkor hajlamos a változtatásra is. Egy kolerikus társsal élő feleségnek azt javasolta egy párkapcsolati terapeuta, hogy időnként mutasson fel egy táblácskát: „Ne bánts!”, „Beszélj kedvesebben!”, „Babusgass!”, mire a férj nagyokat nevetett a táblák üzenetein, és csodák csodájára vevő volt a jelzésekre.  

A szangvinikus társ: „Jaj, de jó; jaj, de borzasztó!”

Ha a szangvinikus társunk azt mondja, hogy az utcánkban döglenek a macskák, az magyarra fordítva azt jelenti, hogy megbetegedett a szomszéd cicája… Ő túloz, pörög, lelkesedik, lelohad, mindenkit szórakoztat, nem ismeri a középutat.
Azt szokták mondani, hogy aki túléli a szangvinikus társa érzelmi hullámzásait, rendetlenségét és pontatlanságát, az nagyon jól érezheti magát, mert mellette nem lehet unatkozni. Néha beszélgetni sem… Mert a szangvinikusból dől a szó, ő aztán megfogalmazza az érzéseit, de ritkán hagyja szóhoz jutni a másikat. Ha nagy nehezen megszólal a társa, akkor sürgősen közbevág, hiszen magában tudja, mit fog felelni a másik, és már a várható válaszra is reagálni akar. Ám kellő türelemmel mindent meg lehet vele beszélni, sőt változtatásra is rá lehet venni, hiszen gyorsan belátja a hibáit, és képes önmagán nevetni. A szangvinikus a családi konfliktusok és viták során iszonyatos méregbe gurul – a kolerikushoz hasonlóan ordít –, de az indulatos mondatait nem szabad komolyan venni. Mert a haragja gyorsan elpárolog, a sértéseit is megbánja. Ha a társunk szangvinikus, nem árt, ha kéznél van egy táblácska „Lassíts!” felirattal…

A melankolikus társ: „Sejtettem, hogy ez sem sikerül…”   

A kolerikussal és a szangvinikussal ellentétben ő mindig meggondolja, mit mond. Kiszámítható, megbízható társ, nem szereti a hirtelen változásokat.
Nem sérti meg a párját érzéketlenségből vagy hirtelen felindulásból, hiszen együtt érző és empatikus.
Jó vele beszélgetni, komolyan veszi a másik embert. A melankolikus típus kitűnő partner addig, amíg nem sértődik meg (okkal vagy ok nélkül). Ám ha megbántódik, akkor befelé fordul, elnémul, a sérelmeit hallgatással torolja meg. Egy melankolikus vérmérsékletű feleség képes volt arra, hogy két hétig egyetlen szót se szóljon a férjéhez, miközben a szangvinikus férj már nem is emlékezett, mivel bántotta meg. Hogy kell feloldani a némaságát? Indulatos rohammal nem lehet. Hiába mondja a magáét a szangvinikus, hiába ordít a kolerikus, a melankolikus hallgat. Időt kell hagyni, hogy feldolgozza a történteket! Ha erőszakoskodunk, hogy mondja meg, mi bántja, gyakran ad ilyesféle válaszokat: „Sejtettem, hogy ez sem fog sikerülni…”, „Tudod  te azt a nagyon jól…”  Bármilyen furcsa, gyakran gyorsabban és hatásosabban lehet feloldani a melankolikus hallgatását egy őszinte e-maillel, mint szóval. Ha a levelünk célba talál, megindulhat a beszélgetés.

A flegmatikus társ: „Minden úgy jó, ahogy van”

Látszatra a legbékésebb, legnyugodtabb, legengedékenyebb típus. Az indiánok nyugalmával figyeli a körülötte zajló életet. Neki mindegy, hogy Grönlandra vagy az Egyenlítőhöz megyünk-e nyaralni, csak szervezze meg valaki más a nyaralást.
Beszélgetni is jó vele, hiszen figyel ránk, utálja a konfliktusokat, a veszekedést, nem szeret ellentmondani. Ha egy feleség azt mondja a flegmatikus férjének hétfőn, hogy szombaton vendégségbe megyünk Z-hez, és a férj azt feleli, ühüm – majd e „párbeszéd” a hét többi napján is megismétlődik –, a feleség meglepődve tapasztalhatja szombaton, hogy a férje nem készül a vendégségre. – Megbeszéltük, nem? – kiabál a feleség, mire a férj nyugodtan felel: „Te beszéltél róla, de én nem megyek.” És bármilyen békésnek tűnik a flegmatikus, ha nagy ritkán megmakacsolja magát, akkor adjuk fel! Nem tudjuk meggyőzni sem szóval, sem könnyel, sem fenyegetőzéssel. Jellemző rá a szelektív hallás is. – Le kellene vinni a szemetet – mondja a feleség, mire a férj békésen nézi a tévét, mert úgy gondolja, hogy a szemét majd  „lemegy valahogy”. Hogy érhetünk célt egy flegmatikusnál? Veszekedéssel sehogy, mert akkor bezárkózik, ám ha okosan és kitartóan ismételgetjük a kéréseinket, előbb-utóbb hallgat ránk. Észérvekkel meggyőzhető, érzelmi kitörésekkel soha.