Amikor április 29-én William herceg feleségül vette Kate Middletont, Nagy-Britannia egy teljes napig remekül hozta azt a formáját, amilyennek a világ leginkább látni szeretné: a bájos babaházat. A nagy-britanniai mindennapoknak azonban nem sok közük van manapság az elbűvölő ötórai teákhoz, apró uborkás szendvicsekhez és rózsamintás konyharuhákhoz.
A brit baloldali sajtó a konzervatív kormány drasztikus megszorító intézkedéseit, a recessziót, a szegénységet és a rendőri brutalitást okolja az augusztus elején kitört zavargásokért. A jobboldali média ezzel szemben inkább a szigetország liberális bevándorláspolitikáját és a nagyvonalú szociális segélyezési rendszert hibáztatja.
A multikulti megbukott?
Alig pár hónappal Angela Merkel német kancellár hasonló kijelentése után idén februárban David Cameron brit miniszterelnök is elismerte: a multikulturalizmus eszméje nem vált be a gyakorlatban. Amikor William herceg szülei, Károly herceg és Diana Spencer 1981-ben összeházasodtak, az ünneplő tömegben még többségében fehér arcokat lehetett látni.
Az eltelt harminc évben azonban megduplázódott a Nagy-Britanniában élő bevándorlók száma: a 60 milliós országnak ma 7 millió olyan lakosa van, aki nem ott született. Két szélsőséges példát kiragadva: egy bradfordi általános iskola négyszáz tanulója közül mindössze négyen beszélik az angolt mint anyanyelvüket, a tavalyi évben született brit újszülöttek körében pedig a legnépszerűbb fiúnév a Mohammed volt. 
A brit zavargások abból – az eredetileg békésnek indult – tottenhami tüntetésből nőttek ki, amelyen színes bőrű bevándorlók tiltakoztak, mert a rendőrség lelőtte a 29 éves, négygyerekes Mark Duggant. Az események azonban olyannyira elfajultak, hogy csak ezen az első estén 49 helyre riasztották Tottenhamben a tűzoltókat. Mint néhány évvel ezelőtt Párizsban, most is a rendőrök és a bevándorlók közötti összecsapás állt tehát az események gyújtópontjában.
A korábbi brit gyarmatokról érkező bevándorlók nagy részének nincs munkája, iskolai végzettsége, viszont tele vannak dühvel az általuk rasszistának és brutálisnak nevezett rendőrökkel szemben. Nagy-Britannia azonban meglehet, a saját, abszurditásig vitt toleranciájának áldozata. A gyarmati múlt miatt érzett szégyen, a hagyományos brit udvariasság és a hagyományok elutasításának baloldali eszméje együttesen szolgáltatta ki az országot a rendbontóknak.
Segélyek függőségében
1997 és 2010 között duplájára, 184 ezerről 352 ezerre nőtt Nagy-Britanniában azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben egyik családtagnak sem volt még soha munkája. 265 ezer 16 év alatti brit él ma olyan családban, ahol egyik felnőtt sem dolgozott soha. Ezeknek a felnőtteknek pedig 68 százaléka mondja azt, hogy nem keres munkát, s nem is szeretne dolgozni.
A brit gyárak és mezőgazdasági vállalkozások sokkal szívesebben alkalmaznak kelet-európai bevándorlókat, mert ők általában keményebben dolgoznak, mint a „lusta” britek. A londoni tömegközlekedés például nagymértékben épít a kelet-európai buszsofőrök teherbírására: négyszázan vannak jelenleg Lengyelországból, Magyarországról és Csehországból, és még idén jön 600 új dolgozó. A britek ugyanis többnyire visszautasítják az általuk alantasnak tekintett munkaköröket. Azok az alacsony képzettségű britek, akik egyébként leginkább hajlamosak a bevándorlókra panaszkodni, mondván, miattuk nem jut nekik munka, az esetek többségében nemigen akarnak dolgozni. Egy átlagos brit munkanélküli nem vállal munkát heti 200 fontos (70 ezer forint) fizetésért, mert legalább heti 500 fontot (175 ezer forint) szeretne kapni.
Kiábrándultak és alkalmazhatatlanok
A brit munkaetika megroggyanása pedig rámutat a zavargások és fosztogatások mélyebb okaira. Teljesen egészséges emberi törekvés, hogy valaki az életében többre, szebbre és jobbra vágyik: jobb munkára, nagyobb fizetésre, magasabb életszínvonalra, valódi perspektívára. A britek fiatal generációja azonban szüleitől az ambíciónak csak a fogyasztói oldalát örökölte. Ők ugyanazokat a márkás cipőket és elektronikus kütyüket akarják, amelyeket a középosztály birtokol, de tenni nem akarnak semmit értük, hanem alanyi jogon követelik ezeket maguknak. Többségük egyébként abszolút nem nevezhető szegénynek: a szociális segélyen élők lakásában is alapfelszerelésnek számít például a nagyképernyős tévé és a PlayStation. Mégis dühösnek, becsapottnak és feleslegesnek érzik magukat, mert ki vannak szolgáltatva az aktuális kormány és az adófizetők jóindulatának. Boldogtalanok, és a frusztráltságukat rombolásban élik ki. Fosztogatnak, mert azt hiszik, akár egy pillanatra is boldogabbak lesznek attól, ha megszereznek maguknak még néhány csillogó vacakot.
Büszke a szerzeményére
Bár a fosztogatók többsége kapucni mögé rejtőzik, akadnak olyanok is, akik büszkén mutogatják országnak-világnak a zsákmányukat. Egy vakmerő londoni például a Facebookra posztolta ezt a képet, azt gondolván, így hamarabb vevőt talál a lopott holmikra.
BÁRMIT MEGENGEDHETNEK MAGUKNAK?
„A brit fiatalok a legerőszakosabbak és legkellemetlenebbek az egész világon” – állítja Anthony Daniels brit pszichiáter, aki a bolygó legkeményebb területein is dolgozott már, így van összehasonlítási alapja. „A briteknek most saját arrogáns, késsel hadonászó gyermekeikkel kell szembenézniük. Az egyetlen különbség szerintük gazdag és szegény között, hogy a gazdagnak van pénze, hogy megvegye, amit akar, a szegénynek pedig ehhez kunyerálnia, hízelegnie, lopnia, csalnia vagy rabolnia kell.”
INTERNETES HUMOR
A Photoshoppal buherált képeken a fosztogatók kezébe előszeretettel applikálnak játékokat, könyveket, mintha azok miatt fosztanák ki az áruházakat. Az egyik manchesteri könyvesbolt kirakatában pedig a zavargások idején felirat jelent meg ezzel a szöveggel: „Nyitva maradunk! Ha könyvet lopnak, legalább tanulnak valamit.”
„FEHÉREKBŐL IS FEKETÉK LETTEK”
Nagy felzúdulást keltett kijelentésével David Stark angol történész, aki szerint a zavargások és fosztogatások legfőbb oka, hogy Nagy-Britanniában is gyökeret vert az erőszakos fekete gengszterkultúra, amely magába szippantott fehéreket, nőket és jómódúakat is.
TAKARÍTÓKOMMANDÓ
Ahogy a zavargások többsége, így az azokat követő tisztasági akciók is elsősorban az interneten szerveződtek. Londonban, Manchesterben és Birminghamben is utcai takarítóbrigádok alakultak, hogy megtisztítsák szeretett városukat.
„NEM TUDOK NEKIK NEMET MONDANI”
Eloise Little, a 27 éves, négygyerekes, munkanélküli, egyedülálló anya 3 ezer fontot (egymillió forint) költött karácsonykor arra, hogy gyerekei mindent megkapjanak, amiről csak álmodtak: laptopokat, XBoxokat, sportcipőket és bicikliket. „Az adófizetők azt hiszik, joguk van megmondani a segélyen élőknek, mire költsék a pénzüket. Én csak a gyerekeimre gondolok. Ez egy anya dolga. Ha a gyerekeim kérnek tőlem valamit, nem tudom azt mondani nekik, hogy nem kaphatják meg.” Eloise összesen 21 ezer fontnyi (7,35 millió forint) segélyt kap egy évben, de bosszantja, hogy a kormány túl sokat költ külföldi országok segélyezésére ahelyett, hogy a brit rászorulókat támogatná.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Nagy gyakorlatom van a túlélésben és az újrakezdésben
- Előzze meg a kimerülést!
- Az Esterházyak asztala
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
- Követhetem a holland nők példáját?
- Mi vezethetett a brit zavargásokhoz?
- Hogy kevesebb legyen a kommunikációs zavar…
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
