Édesanyja megbetegedett Amerikában, haza kellett hoznia, folyamatosan gondoskodik róla, közben kitették a televízióból, közölték vele, hogy a műsor, amit nyolc éven keresztül vezetett, ezentúl másé. Negyvenes éveinek derekán bizonytalanná vált a jövője, sorsa.
Egy zaklatott Détár Enikőt vártam. Ennyire ne szembesülne a jelenlegi helyzettel? Vagy valóban a drámai helyzetekben tapasztaljuk meg – egyik legszebb magyar kifejezés – a lélekjelenlétet? Amikor egy csapásra eltűnik minden, ami talmi, és marad a lényeg, a lélek, ami bölcs, erős.
– Kedves, amit mondasz, és nagyon jólesik – mondja halkan, szinte ízlelgetve a szavakat, és elmosolyodik. – Ezen még nem is tudtam gondolkodni. De valóban nem biztos, hogy akkor találjuk meg a belső békénket, amikor úgy tűnik, irigylésre méltó helyzetben vagyunk. Az is lehet, hogy amikor sok minden történik az emberrel, akkor nincs se ideje, se energiája viselkedni, egy kicsit jobban rátalál magára.
– Ez magabiztosság, vagy éppen annak hiánya? Egy érett nő fegyelme, vagy egy gyermeki lény dacossága?
– A magabiztosság nagyon hiányzik belőlem. Folyamatosan meg akarok felelni. Mindig, mindenkinek, mindenben. Hiába tudom, hogy ez úgysem sikerülhet, meg hát minek is, hiszen akik szeretnek, akik mellettem vannak, azok minden tökéletlenségemmel együtt elfogadnak, mégis mindig bepánikolok. Biztosan jó anya vagyok-e, jó feleség, jó gyerek? Emellett jó barát, kolléga, színésznő, énekes, táncos, hogy jó gazdija vagyok-e a kutyánknak? Mindig kényszeresen bizonyítani akarok.
– De mit? Mit tudhatunk egyáltalán bizonyítani az életben?
– Jó lenne valami icipici nyomot hagyni, jelezve, hogy „azért én is itt voltam ezen a Földön”. Nem lett belőlem valami hű-de-nagy-szám, de ezzel együtt én is hozzá tudtam valamit tenni a világhoz, amiért érdemes volt lobogni.
– Ott van például két gyönyörű gyerek…
– Ez igaz. Ha valamiért érdemes, akkor ők azok. Voltak, vannak és lesznek. A teljességet jelentik számomra. A biztonságot. És ezekben a valóban nagyon nehéz napokban rengeteget segítenek, hogy egy pillanatra se rogyjak meg. És Kari is, a férjem. Kérdezted az előbb, hogy mi ad erőt, hogy ne roppanjak össze? Például az, hogy még mindig, évtizedek után is szerelmes vagyok.
– Mennyire tudsz, mersz vagy akarsz vele őszinte lenni?
– Mindig igyekszünk újraépíteni a csodát, nyitottak lenni egymás felé. Sok feszültség is adódik ebből, és sok boldogság is. Nincsenek nagy titkaink egymás előtt. Most például, miután közölték velem az RTL-ben, hogy köszönik az eddigieket, de nem tartanak rám igényt, hazafelé menet azon töprengtem, hogy miként fogom ezt közölni Karival. De meg se kellett mukkannom. Rám nézett, és pontosan tudta, hogy mi történt velem.
– Nem számítottál arra, hogy elküldenek?
– Nem. Amikor behívtak beszélgetni, még fel sem vetődött bennem, hogy talán emiatt. Még kíváncsi is lettem, vajon mit akarhatnak. Lehet, hogy én vagyok túlontúl naiv, és nem vagyok hajlandó tudomásul venni a leselkedő veszélyeket.
– A naiv helyett tudnál más kifejezést használni?
– Gyermekded? Aki szentül hiszi, hogy a jó örökké tart, a rossz meg pillanatok alatt elmúlik? De lehet, hogy csupán gyáva, aki nem mindig mer szembesülni a valósággal. Az egyébként is speciális helyzet volt. Előző nap tudtam meg, hogy anyukám beteg, ki kellett mennem érte, másnap közölték, hogy kirúgnak. Annyira abszurdnak tűnt, hogy igazán el sem tudtam keseredni. Mintha egy filmet látnék, amelyiknek egy kancsal vörös csaj a főszereplője. Kis időnek kellett eltelnie, amíg rádöbbentem, hogy ez én vagyok.
– Strammul viseled…
– Sajnos nagyon nagy gyakorlatom van a túlélésben és az újrakezdésben. Kétéves voltam, amikor elszakítottak a papámtól. Néha járhattam hozzá beszélőre. Ott volt köztünk az az átkozott rács. Aztán szóltak pár perc múlva, hogy vissza kell mennie. Ő elindult a csíkos ruhában, én meg láttam hátulról széles vállait, erős járását. Ez olyan pillanat volt, ami egy életre a lelkembe égett. Tizenhat éves voltam, amikor balesetben meghalt. Ebbe egy kicsit én is belehaltam. Aztán anyukám ment ki Amerikába, róla kellett leválnom. Most meg nekem kellett hazahoznom. Az angoltudásom körülbelül arra elég, hogy megkérdezzem, merre van az étterem, és így intéztem bonyolult orvosi és jogi ügyeket. Azt hittem, kevés vagyok ehhez, kicsit bele is rokkantam, de a lényeg, hogy anyukám itthon van. Úgy látszik, az élet folyton arra kényszerít, hogy felálljak, és nekivágjak valami új feladatnak. Lehet, hogy ez a sorsom…
– Persze, de nyilván más huszonvalahány évesen újrakezdeni, mint most. És nyilván más egyedül, mint egy család felelősségével.
– Rengeteg bennem a félelem, a kétség, hogy hogyan tovább, kellek-e még egyáltalán? Mit kell tennem? Próbáljak nyüzsögni, vagy várjam, hogy megtaláljon a lehetőség? Az RTL-es időszak ebből a szempontból kicsit elkényeztetett. Lehet, hogy másoknak nem jelent sokat, hogy megismerik az utcán, de nekem nagyon jólesett.
– Nekik is, csak legfeljebb szégyellik bevallani!
– Én nem szégyellem. Eddig adódott, most tennem kell érte. Éppen azon a napon, amikor hullafáradtan visszaérkeztem Amerikából, volt egy meghallgatás a Madách Színházban. Többen próbáltak lebeszélni róla, hogy elmenjek és égjek még egyet, mégis elmentem. Aztán elmentem a következőre is, és én kaptam meg a szerepet, pedig sokan pályáztak rá.
– Most is, ha megcsörren a telefonod, égő kíváncsisággal figyeled, ki keres…
– Mert ilyenkor azt hiszem, hogy no, ez lesz az, ami helyre fogja rántani életemet! Például egy új feladat, amire nem is gondoltam, és pont most talál meg, ebben az életszakaszban. Még akkor is, ha nem egy nagy főszerep, de valami újat hoz az életembe.
– Mi az, amire most nagyon vágynál? Ha megrendelhetnél egy csodát…
– Akkor fog megtörténni, ha magamban is elrendezem a dolgokat; és valóban elrendezem. Most várok, de ha nem jön lehetőség, akkor nekem kell megkeresni, s ebben benne van az elutasítás, a kudarc is. De mégis, bármennyire fájdalmasnak, esetenként akár megalázónak érzem, meg kell tenni. Időnként belefáradok, beletörök, csak aztán felállok megint, és indulok tovább.
Névjegy
• Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1986-ban szerzett diplomát
• Színházak:
1986 – Vidám Színpad
1991 – Rock Színház
• 1996 óta szabadúszó
• Elismerések:
Déryné-díj, 1993
Artisjus előadó-művészi díj, 1996
RTL nívódíj, 2002
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, 2009
• Színházi szerepei:
Eliot-Lloyd Webber: Macskák – Victorica, Bombalurina
Comden-Green-Brown: Ének az esőben – Katy
• Férje: Rékasi Károly színész, két gyermekük van
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Nagy gyakorlatom van a túlélésben és az újrakezdésben
- Előzze meg a kimerülést!
- Az Esterházyak asztala
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
- Követhetem a holland nők példáját?
- Mi vezethetett a brit zavargásokhoz?
- Hogy kevesebb legyen a kommunikációs zavar…
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!