A hír: “Ne bízz bennem! Megloplak, mert tolvaj vagyok” – ezzel a felirattal kellet ülnie büntetésül szülei parancsára egy tíz év körüli fiúnak Ausztrália egy forgalmas parkjában. A szülők két feliratot is kinyomtattak és kemény táblára ragasztottak, hogy gyereküknek a hátára is jusson. “Kiegészítőként” jókora műfüleket húztak fiuk sajátjaira. Miközben a fiú lehajtott fejjelt ücsörgött Townsville városának parkjában egy padon, szülei a közelében piknikeztek. A gyereknek “sikere” volt: jó páran nevettek rajta, köztük korabeli fiúk, több család azonban felháborodott a büntetésen, egy asszony pedig egyenesen a gyermeksegélyvonalat hívta. Az anya ennek ellenére helyesnek ítéli lépését. “Három éve kínlódunk a fiunkkal, hogy leszoktassuk a bolti lopkodásról, de hiába. Elcsen mindent, amire csak ráteheti a kezét. Már elcipeltem a rendőrségre is, végigvezettettem a cellasoron a rendőrökkel, de semmi foganatja nem volt. Végső megoldásként folyamodtam a megszégyenítéshez. Remélem ebből már tanult” – idézte az anyát a The Daily Telegraph című brit lap.
Winkler Nóra véleménye: Nem tudom, létezik-e olyan pedagógiai iskola, amelyik hisz a megalázás elrettentő erejében, szerintem nincs. Ereje persze van a megalázásnak, hogyne lenne, de hogy célirányosan lehet használni, azt kétlem. Ennek a kisfiúnak ez az élmény maradandó lesz, legközelebbi rokonai anyukája ötlete alapján kitették annak, hogy bárki megbámulja, kiröhögje. Erre emlékezni fog.
Értem közben az anyát, aki elfáradt a gyerekkel való harcban, már végigpróbált jópár dolgot, hátha elveszi a fia kedvét a lopástól, de nem, semmi se működik. Nyilván haragszik rá, dühös, tehetetlen és kimerült, de ennyire messze merészkedni azért veszélyes. Például azért, mert mi van, ha ez se hat, mi jöhet még ezután? Esetleg levágja a kezét?
Kicsiben se jó azt nézni, amikor egy síró, kiakadt, üvöltő gyereket ráncigál hasonló állapotú mamája, aki végül azzal fenyegeti meg hogy itthagyja, ha nem hagyja abba vagy esetleg nagyon megveri ha nem lesz rögtön belőle rögtön egy kedves, aranyos, kiegyensúlyozott gyerek.
A konkrét példánkban lophat a fiú azért, mert kell neki valami, amit a szülei nem tudnak megengedni maguknak és lophat azért is, amiért a Repülős Gizi, mert kleptomán. Ha csak ez utóbbi példát nézzük, Gizi néni nyolcvanöt éves, ebből kerek tizenhetet ült börtönben, amiről joggal gondolhatnánk, hogy elrettentő erejű lehet, de legutóbb most pár hete, augusztusban fogták el lopás közben a nagymamakorú asszonyt.
Úgyhogy feltételezhetően itt nem segítenek a legkeményebb ötletek se, ide szakember kell, komoly terápiával. Depressziós ismerőseinkre se tudunk hatni azzal, hogy ugyan már, ne legyenek szomorúak, ordibálni is fölösleges, és dumaszínházas estekre cipelni őket szintúgy, ezek a dolgok bonyolultabbak, mint kívülről gondolni szokták.
A fiú történetében a műfülek beszerzésén érzem az eluralkodó őrület jeleit, ebben a mozzanatban annyi reménytelenség, tehetetlenség és bosszúvágy sűrűsödik, amin megint csak az látszik, ezekben a helyzetekben nemcsak az ’elkövetőt’ de a környezetét egyaránt körültekintően, haladéktalanul kezelni kell.
