Visszautak az életbe

Az ő története napsugarasan kezdődik, és a poklok legmélyére vezet. A történetét hallva nehezen hihető, hogy van visszaút. De van, és erre éppen az előttem ülő férfi a bizonyíték.

A kezdetek
János és Csilla az egyetemen házasodtak össze. Valahogy szert tettek egy másfél szobás panelra, és jöttek a gyerekek egymás után. János dolgozott, a másfél szobából kettő és fél lett, de aztán elérkezett János életének legszörnyűbb karácsonya.
– Csilla szenteste közölte velem, hogy új szerelme van, szedjem a cókmókomat, mert holnap már beköltözik az utódom – sóhajt, és nagyot szív a cigarettából. – Óriási sokk volt, pedig a java csak ezután következett.

A tragédia
A gyerekeket és a lakást is a volt feleségnek ítélték, János visszakényszerült édesanyjához, a kisszobába. A menekülés fájdalommentesnek és egyszerűnek tűnt: inni kezdett. Alkoholizmusa miatt állását is elvesztette, gyerekeit nem láthatta. Hitelekből, uzsorakölcsönökből élt, eladósodott. Édesanyja megbetegedett, és eljött a nap, amikor a kórházban üres ágy fogadta. – Ez volt a mélypont – mondja János. – Egyszerűen nem volt erőm szembenézni a saját kilátástalan jövőmmel. Hazamentem, megittam egy fél üveg töményt, felmentem a tetőre és ledobtam magam. Legalábbis ezt mondják.

Hogyan segítettek?
A kórházban tért magához, deréktól lefelé megbénulva. Testi és lelki kínokkal, elvonási tünetekkel teli hónapok következtek. Ám végül mindezek ellenére – ha csak képletesen is, de – talpra állt.
– Az első időkben a gyógyszerek, később a társak segítettek. A fájdalomcsillapítók mellé antidepresszánsokat is kaptam, majd jött a pszichoterápia. Végre kibeszélhettem a fájdalmamat. Ajánlottak egy kerekes székeseknek szervezett csoportot is. Ráébredtem, hogy nem csak engem értek tragédiák. Furcsa, de az új helyzet könnyebbé tette, hogy magam mögött hagyjam a régi életemet. Sorstársak, orvosok, új emberek vettek körül. Sokan közülük nehezebb terhet cipeltek, mint én, mégis derűlátóbban néztek a jövőbe.

A jelen
János már nem iszik, édesanyja lakását eladva rendezte tartozásait. Két sorstársával kibérelt egy lakást. Állást talált, ha nem is a szakmájában; egy alkatrészboltban dolgozik. Abban reménykedik, hogy egyszer majd a gyerekei is megkeresik. Esténként az ablak előtt üldögél, és figyeli a naplementét. Ha valaki melléül ilyenkor, láthatja: mosolyog. Mert az élet önmagában érték, és ő már tudja ezt.

Egy szem gyerekként nőtt fel. Sehol egy nagymama vagy unokatestvér, apu és anyu pedig éjt nappá téve dolgoztak a megélhetésért. Csendes, zárkózott kislány volt, jó tanuló, sokat olvasó, szépen rajzoló. És magányos.

A kezdetek
A bajok, mint oly sokszor, a kamaszodással kezdődtek. Timinek gondja volt a külsejével, változó testével, a környező világgal. A kérdéseit nem volt kinek feltenni, ha néha megpróbált a szüleivel beszélgetni, szórakozott hümmögés volt a válasz. Barátai sem nagyon voltak. Legjobban rajzolni szeretett, a gimnázium mellett rajziskolába járt. Itt ismerkedett meg a harmincéves Gáborral, aki könnyedén csavarta el Timi fejét. Azt ugyan eltitkolta, hogy nős és két gyereke van, viszont figyelmesen hallgatta a lányt, beszélgetett vele, bókolt neki. Timinek ez elég volt.

A tragédia
A dolgok egyszerre rosszra fordultak. A lány terhes lett, mire Gábor rövid úton kidobta. Megalázó és borzalmas hetek következtek. Timi otthon nem mert szólni a terhességről, inkább üzent, ahogy a hozzá hasonló, kétségbeesett lányok oly sokszor teszik: nagy marék gyógyszert vett be, hátha nem ébred fel többé. – Én találtam rá – emlékezik Timi édesanyja. – Abban a pillanatban lényegtelenné vált minden más, ami addig fontosnak tűnt. Csak Timi számított. És ez azóta is így van.

Hogyan segítettek?
Gyomormosás, könnyek, végre őszinte beszélgetések. A mama fizetés nélküli szabadságot vett ki. Az abortuszt, a lábadozást, a lelki utógondozást együtt csinálták végig, és a sebek gyógyulni kezdtek. Timi iskolát váltott, képzőművészeti szakközépiskolába került.
– Anyu húzott ki a gödörből – mondja Timi. Az asztal alatt keze anyja felé tapogatózik. – Borzalmas volt a gyomormosás, mégis megérte. – Sose bocsátom meg magamnak, hogy nem figyeltem eléggé a lányomra. Nem lett volna szabad azzal hitegetnem magam, hogy minden rendben lesz. Ha beszéltünk volna a dologról, nem történik meg a baj – mondja a mama. – Kemény lecke volt, de megtanultuk: semmi nem lehet fontosabb a gyerekünknél. Az idő, amit adunk neki, és a figyelem mindennél többet ér.

A jelen
– Ma már jól vagyok – állítja Timi. – Segített az új suli is, itt új életet kezdhettem, vannak barátaim, sőt fél éve járok is valakivel. A barátom falmászó, engem is levitt az edzésre, beleszerettem ebbe a sportba.
Amitől én is falra mászom… – nevet Timi anyja, de hozzáteszi, elengedi a lányát, legfeljebb izgul érte. – Végül is, amikor azt hittem: biztonságban van, akkor érte a legnagyobb baj.

Segítséget kérni, segíteni nem szégyen!

1. Naponta 6 magyar lesz öngyilkos. Az évi 2500 öngyilkosságból 150-et 25 év alatti fiatalok követnek el. Háromszor annyi férfi vet véget az életének, mint nő, a legveszélyeztetettebbek a középkorú, elvált, aluliskolázott vidéki férfiak.

2. Hazánkban évente 250 ezer hívás érkezik a lelki segélyszolgálathoz – a legtöbben az anyagi helyzetük miatt kialakuló egzisztenciális krízis miatt telefonálnak.

3. A segélykiáltásokat az országban önkéntesek fogadják, akik szakszerű segítséget nyújtanak, az esetek 4-6 százalékában tényleges öngyilkossági szándéktól térítik el a telefonálót.

4. A 116-123-as, ingyenes hívható közös számon 20 lelki segélyszolgálat érhető el az országban, ahol önkéntesek várják a hívásokat.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Jegyes-Tóth Kriszta
• Visszautak az életbe
• Sachernek hívjuk  
• Dr. Vekerdy Tamás válaszol
• Hangok a görcs fogságában
• Anyu mostantól néha távol lesz
• A mesék gyógyító ereje

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!