Hogyhogy nem jár az utolsó vacsora?!

A hír: Megelégelte a texasi igazságszolgáltatás és azonnali hatállyal beszüntette a halálraítélteknek biztosított utolsó – egyéni kívánság szerinti – étkezés lehetőségét, miután az egyik, a napokban kivégzett rab egy falatot sem evett az általa rendelt, meglehetősen költséges menüből. Két szelet rántott hús, tripla húsos szalonnás sajtburger, fél kiló grillcsirke, három fajitas, egy húsimádó pizza, egy kis jégkrém és egy adag mogyoróvajas fondant – ezeket kívánta a gyilkosság miatt halálra ítélt Lawrence Russell Brewer.

Karafiáth Orsolya véleménye: Épp a napokban beszélgettünk arról társaságban, hogy mi lenne az az étel, amit akkor kérnénk, ha tudnánk, az lesz az utolsó. Én komolyan elgondolkodtam, aztán valami egészen egyszerűnél kötöttem ki. Mert nekem tényleg a frissen sült kenyér tejföllel és metélőhagymával a legnagyobb csemege. És a szusi.
Sosem fogom elfelejteni azt az estét, amikor szegény nagypapám haldoklott. A betegség hirtelen tört ki rajta, de az utolsó két hetében – bár teljesen reménytelen volt akkor már minden – szigorú diétára fogták. Amikor végül ki kellett hívni a mentőket, mindannyian – őt is beleértve – tudtuk, hogy nincs tovább. Papa felült, és azt mondta, csülköt kér. Az volt a kedvenc étele, bár normális időkben is szordínóval élvezhette a csülköt, lévén elég egészségtelen étel, és ők mindig ügyeltek arra, hogy tápláló és lehetőleg kevéssé zsíros dolgokat egyenek. A ligetben csülköztünk mindig, májusban, a mai napig (bár már hosszú évek óta nem eszem húst) bennem van a kép, ahogy papa falja a tiltott csemegét, érzem az illatokat, látom az egészet. Nagyi majdnem rosszul lett, hogy csülökről szó sem lehet (ő persze az utolsó pillanatig reménykedett), de végül mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy papa megehesse azt, amit ennyire kíván. Éjjel már el is búcsúzott tőlünk, és mi nagyon örültünk, hogy teljesíthettük ezt a vágyát, legvégül még ehetett egy jót.
Valakinek válságos helyzetben egy falat sem megy le a torkán, míg mások (én is ilyen vagyok) hirtelen hatalmas lakomákba kezdenek. Életem legszomorúbb perceiben – még a gyász óráiban is – olyan heves éhségrohamok törtek rám, hogy azon magam is meglepődtem. Ilyenkor azt érzem, ha nem jutok azonnal táplálékhoz – ráadásul meglehetősen sokhoz –, összeesem, nem bírom tovább. Azt hiszem, ilyenkor az evés a legmélyebb életösztön megnyilvánulása: mutatja a testünk, hogy igenis tovább csináljuk, működtetjük az emberi gépezetet, az evés ilyenkor egy hatalmas igen az életre. Az elítéltek – akik már a biztos halál tudatában állítják össze a menüt – e két érzés között ingadozhatnak. El tudom képzelni, hogy az említett texasi elítélt amikor összeállította a hőn áhított ételsort (ne feledjük, hogy előtte már minden bizonnyal több évet élt végig börtönkoszton) micsoda eksztázisba kerülhetett. Hogy végre azt kap, amire igazán vágyik, és amiket talán még a szabad életében sem szervíroztak így elé. Aztán az utolsó pillanatban elszorul a torka, el se jut odáig, hogy a falat megakadjon ott: a szervezete ellenáll, étvágya nincs, hiszen az ő életére már kimondták a nemet, és ő ezt végre teljesen fel is fogta.
Egyfelől gonosz dolognak tartom, hogy egy ilyen, igen régóta működő dolgot csak úgy felszámoljanak. Közben persze kettősek az érzéseim: miért is járna ilyen súlyos bűnözőknek bármi is? Nem véletlenül kapták a lehető legnagyobb kiszabható büntetést. Lehet, hogy ő maga sok-sok ember életét kioltotta, akiknek nemhogy vacsora nem, hanem csak a puszta borzalom jutott. Másrészt pedig azt gondolom, miért ne kaphatnának kissé költségesebb finomságokat? Ha ültek volna tovább, az eltartási költségük sokkal-sokkal nagyobb lett volna.