Ha például arra lesz figyelmes a szülő, hogy gyermeke csapkodni kezd, ha nem sikerül a kisebbik színes kockácskát beleilleszteni a nagyobbik színes kockácskába, akkor joggal kap a fejéhez, hogy te jó ég! Hát én is mindjárt csapkodni kezdek, ha valami nem sikerül elsőre nekem. Csak nem éntőlem látta a baba, hogy így kell viselkedni? Félő sajnos, hogy de.
Vagy van a másik véglet.
Azt hiszem, minden szülő akkor ijed meg a legjobban, ha hirtelen csend lesz. Egy kisbaba megállás nélkül jön-megy, pakol, kihúz, lever, rötyög, puffan, óbégat. Az ember hozzászokik ehhez az alapzajhoz, meg ahhoz is, hogy fél szemmel, fél füllel mindig a babára figyeljen, miközben csinálja a maga felnőtt dolgát. Úgy van a szülő a gyerekkel, mint a film alatt bealvó ember a tévével, arra ébred fel, ha kikapcsolják. Úristen, mi ez a csend? – kap a szívéhez az ember. Felugrik apu a gép elől, anyu kiejti kezéből a félig elmosogatott tányért, és szalad megnézni, hogy mi történt a gyerekkel.
Hát nálunk az szokott történni, hogy olvas. Annyira belemerül a Pötyi, a kis katicába, vagy a Mitológiai enciklopédia II-be (mikor mi kerül a kezébe), hogy ágyút lehet mellette sütögetni, akkor se néz fel. (Ezt csak képletesen mondom, nem szoktunk mellette ágyút sütögetni.) Na, ebben abszolút a feleségemet tükrözi.
Vagy mondok mást. Caplat az ember fölfele a lépcsőn, a hátán viszi a gyereket, aki nagyokat fúj. Hát mit fúj ez a baba itt a hátamon, mit fújtat? Azt fújtatja nyilván, hogy én szoktam fújtatni fölfele menet a lépcsőn (csak ez eddig nem tűnt fel), és emiatt Misi azt gondolja, hogy a lépcsőházban nagyokat kell fújni – függetlenül attól, hogy az ember megy-e vagy viszik. Ez egyrészt vicces, másrészt szomorú: ráébreszt a baba, hogy rossz a kondink, és nem ártana leadni jó néhány kilót.
De sokat elárul a szüleiről egy kisbaba szókincse is. A nem egész kétéves unokahúgom például, ha valami tetszik neki, arra azt mondja, „szimpatikus”, ami szerintem nem nélkülözhetetlen, hogy része legyen egy kisbaba alapszókincsének. Ha meg sikerül neki valami, azt mondja „jessz!”. Leszűrhető, hogy angolszász műveltségű, értelmiségi szülők gyermeke.
Misi is tud egy-két érdekeset, például tudja mondani, hogy „szó-szó.” Azt még nem tudja mondani, hogy „igen”, de azt tudja, hogy „szó-szó.” Misikém, finom volt a brokkolipüré? Szó-szó – feleli Misi, és ide-oda billenti a kézfejét. Ezenkívül tökéletes kiejtéssel tud megnevezni skandináv pókerjátékosokat. Ez nem könnyíti meg, hogy a kártyaszenvedélyemet eltitkoljam.
Madarat tolláról, szülőt babájáról ugyebár.
