1. Hagyjuk átállni!
Probléma: „Mindig ingerült, ha hazaér, és semmit sem tudok vele megbeszélni.”
Senki sem szereti, ha szemrehányások özönét kapja, amikor este hazaérkezik. Legfőképpen egy férfi viseli ezt nehezen, hiszen ő még nem „állt át”. A nők általában már a hazaúton „zsilipelnek”, vagyis levezetik a munkahelyi feszültségüket, és már a magánéletükkel, az otthonukkal, a családdal foglalkoznak gondolataikban, de a férfiak számára nem ilyen gyors ez a folyamat. Nekik a hazaérkezés még csak egy határkő – gondolatban, lélekben (pláne egy nehéz nap után) még nincsenek otthon. Ahhoz a férfiaknak általában egy jó félóra magány, tévékapcsolgatás, újságlapozgatás szükséges, amikor nem kell beszélgetniük, kérdésekre válaszolniuk, feladatokat, problémákat megoldaniuk. Az a legrosszabb számukra, ha ebben az átállás előtti, még stresszes állapotban, a hazaérkezésükkor a párjuk rájuk zúdítja az összes megoldandó feladatot, ha beszámol a problémákról, vagy leginkább ha megfedi a férfit, amiért az esetleg elfeledkezett valamiről. Ilyenkor kimarad a lelküknek, egyensúlyuknak nagyon fontos fázis, a relaxálós-átállós szakasz. Ezért válhat egy férfi ingerültté, ha rögtön a hazaérkezése után számon kér rajta valamit a párja, vagy amikor azonnal elkezdené bevonni a családi problémák megoldásába.
A jó döntés az lehet, ha hagyjuk, hogy magában töltse az átállás idejét – ez alkattól függ, lehet negyedóra, de akár egy-másfél is –, és csak akkor hívjuk vacsorázni, beszélgetni, amikor magától „megjelenik”, és látjuk rajta, hogy lélekben is hazaérkezett. Ha észreveszi, hogy tiszteletben tartjuk őt és ezt a szükségletét, akkor idővel valószínűleg lerövidül az átállási ideje, nem beszélve arról, hogy figyelmessé válik, és elmúlik az ingerlékenysége.
2. Nézzük a világot az ő szemével!
Probléma: „Nem ért meg engem, ezért mindig kiborulok és összeveszünk.”
Mindig a saját gondunk a legnagyobb, a legfontosabb, és el sem tudjuk képzelni, hogy a párunk számára miért nem olyan lényeges egy adott probléma megoldása, mint nekünk.
A pszichológusok szerint sokszor már önmagában nagyon sokat ér, ha megpróbáljuk magunkat beleképzelni, beleélni a másik helyzetébe. Néha (vagy rendszeresen) vegyük fel a párunk „szemüvegét”, és azon keresztül nézzük a világot! Például gondoljuk át, milyenek a napjai. Sokszor nem is figyelünk oda, amikor arra panaszkodik, hogy a főnöke hogyan bánik vele, vagy hogy milyen embertelen terhet jelent a rengeteg ügyfél, akit ki kell szolgálnia, vagy a rengeteg beteg, akit el kell látnia stb. – de most tegyünk fel neki kérdéseket a napjáról, és próbáljuk elképzelni azokat az órákat, amelyeket nélkülünk tölt!
Miért ne lehetne komoly az a probléma, ami őt zavarja? Megeshet, hogy a mi szemszögünkből apróságnak látszik, és nem értjük, hogy miért olyan világrengető gond például az, hogy kritizálta a főnöke – de most próbáljuk meg az ő szemével látni mindezt. Értsük meg a félelmeit: a leszúrásból talán az következik, hogy nem jó munkaerő, és ha leépítés lesz, akkor az ő neve merülhet fel elsőként… Ha megpróbáljuk beleélni magunkat a helyzetébe, akkor valójában mi változunk, hiszen megértőbbekké válunk – viszont pont ez a megértés az, ami közelebb hozza őt hozzánk. Érzi a figyelmet, a megértést, ezért nem lesz ingerült, sőt amikor már tud beszélni a problémáiról, nekünk fogja először elmondani.
3. Lépjünk tovább!
Probléma: „Egészen másképp éljük az életünket, és egyikünk sem hajlandó változtatni az elképzelésein.”
Mik lehetnek ezek a másféle, bebetonozott elképzelések? Például: az egyik fél már összeköltözést, házasságot akar, a másik szabad életet; egyikük gyerekre vágyik, a másik ettől elzárkózik; egyik fél külföldi állást kapott, amit nagyon szeretne, de a másik nem menne vele; valamelyikük vidéken akar élni, a másik csak városban tudja elképzelni az életét; a férfi nem szokik le a dohányzásról, holott a nő nem bírja elviselni a cigarettafüst-szagú hajat és leheletet, és még sorolhatnánk, akár kisebb ellentétek felsorolásával is. Mindenképpen olyan konfliktusforrásról van szó, ami feloldhatatlan ellentétet képez a két ember között, és amit hiába beszéltek át már rengetegszer, nem találtak megoldást.
Ilyenkor, ha biztosan nincs kompromisszumkészség egyik fél részéről sem, akkor a további viták helyett gyakran a kapcsolat befejezése hozza el a változást. A komoly szándék, hogy így nem megy tovább, és a tettek (az elköltözés, a különválás, szakítás) a másik félben felébreszthetik a változtatás igényét. Főleg akkor, ha valóban szereti a párját, és nem akarja őt elveszíteni. Ha így van, akkor az együttélés, a partnerkapcsolat és a szerelem megőrzése miatt mégiscsak hajlandó kompromisszumot kötni. Ha pedig nem, akkor mindketten esélyt kapnak arra, hogy a sok-sok nyelés és egyre elmérgesedő vita helyett boldogabban élhessenek majd egy másik kapcsolatban.
Merjünk kérni!
A legtöbb párkapcsolati kommunikációs gondot és az ezekre épülő problémákat (düh, eltávolodás stb.) az okozza, hogy mi, nők, nemigen szeretünk kérni. Néha elég, ha azt mondjuk: „Tudom, hogy fáradt leszel, de este én is sokáig dolgozom, megtennéd, hogy hazafelé veszel valami vacsorát?” – és ha megteszi, akkor bizony érdemes megdicsérni őt, amiért nem felejtette el, és bevásárolt. Így érezni fogja, hogy hasznos, amit tett, értékeljük őt és a tettét is, és legközelebb már önként is elmegy bevásárolni, vagy a nagyobb dolgokat is magától megteszi majd, hiszen neki is fontos, hogy hasznosnak érezze magát, és elismerést kapjon a párjától a figyelmességéért.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- A legtöbb örömet a gyerekeim jelentik
- Paparazzók a magyar sztárok nyomában
- Egészségünk őrei, az antioxidánsok
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
- Tamással sülve-főve
- Lakásszépítők
- Meg tudom változtatni a páromat?
- Ő útra kel, én maradok
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
