“Van, amit visszahoznék a múltból”

A hír: Alig írnak már kézzel levelet az amerikaiak: egy átlagos család manapság csak minden hetedik héten, míg 1987-ben kéthetente kapott kézzel írt személyes levelet – derült ki a postaszolgálat éves felméréséből, amely szerint a modern kommunikáció elsődleges formájának számító internet a felelős a hanyatlásért. A Cornell Egyetem amerikai tanulmányok és történelem tanszékén dolgozó Aaron Sachs szerint az internet nem közelebb hozza, hanem még inkább elválasztja egymástól az embereket. „Nincs már meg az a bensőséges hangulat, amikor elvonultunk a padlásra, hogy elolvassuk a nagymama leveleit” – mondta.

Winkler Nóra véleménye:

Olyan érdekes saját életünkben megélni, ahogy elavulnak formák és szokások, amik azelőtt mindennaposak és természetesek voltak. Ebből két dologra következtethetek; matuzsálemi életkort éltem meg, vagy gyorsan változik a világ. Régen sokszor próbáltam elképzelni, hogy aki az 1900-as évek elején született és a századot nagyjából végigélte, hány és micsoda gyökeres változást tapasztalhatott. Most nem számítom ide a háborúkat, mert arról külön négyszáz oldalt írnék. De vegyük csak azt, hogy a nagyszüleim generációjának még nagy csoda volt a televízió. Az információk jó részét nagy, csavargatós gombos rádióról hallgatták, majd megérkeztek a tévékészülékek, de a bérházakban általában egyvalakinek volt az emeleten, és az összes szomszéd hozzá járt át sámliról nézni a fekete-fehér, szemcsés adást. Pár évtized múltán természetes volt, hogy egy háztartásban akár kettő is legyen,  egy a nappaliban és egy a konyhában is, nyilván színes, és nyilván pihekönnyű, az első batár-modellekhez képest. A telefonvonal a legnagyobb kincs volt, még akkor is, ha ikervonal volt, és folyton várni kellett, hogy az iker végre befejezze. (Lehet, hogy ezt a kifejezést a húsz év alatti olvasók már nem is értik?)

És a nyolcvanas évek végén már mobiltelefonáló embereket lehetett látni, igaz, hogy felért egy kézi súlyzós edzéssel azok cipelése. Lássuk be, ezek őrületes léptékváltások! Na és akkor vegyük a gyerekkoromat, amikor a legtermészetesebb dolog volt nyaraláson megvenni egy csomó képeslapot, amikben egyenként tájékoztattuk a rokonokat, hogy szép az idő, sokat fürdünk és jó a kaja. Nyári táborokban szerzett új barátnőmnek többoldalas levelekben számoltam be életem fordulatairól, és nagyon vártam a választ, hogy megtudjam, vele közben mi minden történt. Ennek nagyjából teljesen vége van. Ünnepszámba megy, és tényleg hatalmas örömöt vált ki belőlem, ha néhány barátnőm kézzel írt, régimódi lapot küld haza külföldi nyaralásaiból. De ez ritka.

Múltkor Budapest egyik turistazónájában néztem, mi az ajándékbolt kínálata. Nagyon örültem, közben teljesen ufószerű volt hogy még léteznek klasszikus városi képeslapok, sőt a leporellós, kihajtogatósok is. Én szeretem ezeket. Szeretem, ha kézírást olvashatok a lépcsőházban felfelé, és kedvtelésből meg is tartom a kommunikációnak ezt a módját.