A hír: Egy európai nő egyidejűleg átlag hét kézitáskával rendelkezik. Az élen az olaszok járnak, esetükben ez a szám 20 és 60 között mozog. A német vizsgálat szerzői szerint átlagosan 11 ezer eurónak (több mint 3 millió forintnak) megfelelő összeget költünk táskavásárlásra életünk során. Divatszakértők szerint egy adott korszak táskamodelljeiből kiolvasható a nők társadalomban betöltött szerepe.
Karafiáth Orsolya véleménye: Úgy látszik, táska-szempontból az olasz nőkhöz állok a legközelebb, ugyanis rengeteg táskám van, meg sem merem számolni, félek, kiakadnék. Ám az olaszoknál érthető is ez a szenvedély, maximálisan, messze földön híresek a gyönyörű bőr táska- és cipőcsodáikról. Mivel az egyik barátnőm párja ott él, Padovában, így viszonylag gyakran én is töltök ott hosszabb-rövidebb időket, cirkálva a környező városokban és Padovában magában, mit mondjak, egy táskafetisisztának igazi szenvedés, elvégre az összes gyönyörű darabot nem vásárolhatom fel. Meg ugye egy igazán míves kidolgozású, márkás (bár kint vettem már ismeretlen márkájú tüneményt, amitől mégis mindenki padlót fog), különleges, kis szériás darab igencsak megterheli a pénztárcánkat.
Idén nyáron úgy startoltam, hogy nem, most erős leszek, már így is külön állványon gyűlnek otthon a különböző méretű, formájú, színű kincsek, lemondok, erősítem a jellemem. Ennek ellenére a bámulásukról, szagolgatásukról, tapintgatásukról nem tudtam lemondani és a harmadik nap megtörtént az, amitől féltem: késő délután egyszerre csak ott volt, ott villogott a csodás, kissé gyűrött lakkbőrből készült, ezüstszínű csoda, épp olyan, amilyet mindig is kerestem. Legalábbis azóta, hogy tavasszal vettem egy ezüst félcipőt. Ott állt, hívogatott, ráadásul ott kacérkodott velem a polcra kitett százalékjel, az én örökös bajba sodróm. Persze a táskatünemény még így, leértékelve is egy kisebb vagyonba került.
„Nem veszem meg – mondtam a barátnőmnek egy hatalmas, igazán mélyről jövő sóhaj kíséretében –, nem veszem meg, mert iszonyú drága, mert nagyon sok táskám van, meg mert megfogadtam, hogy nem gyarapítom a hatalmas ruhahalmazom, mert a barátom elől már így is mindent rejtegetnem kell, erről a feltűnő, látványos darabról meg nem mondhatom azt, hogy ugyan, már évek óta megvan, nem igaz, hogy mennyire nem figyelsz rám…” Mázsás szívvel mentem el. Ám aztán tönkrement az egész estém, csak a táska járt az eszemben, hogy milyen jól ki tudnám használni, hogy mennyire imádom ezt a márkát, amit nálunk otthon nem is lehet kapni, és hogy ezekből sosem szokott leárazás lenni, és így tovább. Én, akit úgy kell délben kirobbantani az ágyból, már nyitáskor ott voltam, a hitelkártyámat lobogtatva, és végül tényleg az enyém lett. Tudom persze, hogy ez nem indokolja, hogy rögvest pattintottam hozzá egy ezüst köves szandálkát is (elvégre hol van még az ősz, hogy a félcipővel sétáltassam), és aztán teljesen összeomlottam.
Nagyjából minden táskám története hasonló, ám egy-két fantasztikus kivétel is akad. Mert nem csak én akadok a táskákra, a táskák is rám lelnek, mármint a tervezői darabok. Épp amikor nagyon vágytam egy igazán egyedi darabra, akkor talált meg LAONI (két másik kortárs dizájnerrel együtt), hogy csináljunk már egy jó kis sorozatot, táskát kapok (többek között) cserébe. Nos, a full egyedi táskám mellé még egy passzoló bőrkarkötő is jött: együtt maga a káprázat. Vagy legutóbb Szilasi Rita talált meg legújabb kreálmányával, az írógéptáskával, ami valódi antik írógépekből készül, és ő csinál nekem a saját könyvem borítójával egy könyvtáskát is. Mert a táska tényleg nagyon fontos: rengeteg mindent elárul rólunk. Én, aki gimiben még apám régi szőttes tarisznyájával repesztettem (azt egyébként ma is hordanám, ha nem szakadt volna szálaira) úgy érzem, egy jó táska fel tudja dobni az egész napomat, az öltözékemet és a kedvemet is, így igazán szuper darabnak kell lennie.
Tavaly télen varrattam egy színházi kabátot, és rögtön hozzá az anyagából táskát is, hogy együtt alkossanak tökéletes elegyet. Szerintem a táskának mindenekelőtt különlegesnek kell lennie, az egyik strandtatyóm például szomorú kismacskák fejével van teli, a másikon (egy svéd tervező remeke) hatalmas disznók pihennek, mindegyiknek egyénisége van. Az persze, hogy kicsi vagy nagy (én inkább nagy) táskával indul valaki neki a napnak, rengeteg mindentől függ, de szerintem semmiképpen nem a társadalmi státusztól. Az én társadalmi státuszom elég alacsony, viszont rengeteg dologra szükségem van, elsősorban a jegyzetfüzeteimre, hogy bármikor felírhassam, ha eszembe jut valami, másodsorban a sminkszerekre, esernyőre, plusz kardigánra stb… már is meg lehetne tölteni egy kisebb bőröndöt is. Sőt az az igazság, hogy a kistáskáimat, retiküljeimet alig használom, mert nincs olyan, hogy ne zavarna, hogy valami esetleg otthon maradt. De azt aláírom szívesen, hogy a személyiségünket igenis tükrözik a táskák, megmutatják, nagyjából mit gondolunk a világról. A nyár második felében például nekem a nap is csodás ezüstszínben csillogott…
