A hír: Különösen antiszociális felnőtté váltak azok az egerek, amelyeknél megzavarták kamaszkorban az új agysejtek keletkezését – erre jutottak az amerikai Yale Egyetem kutatói. Az eredmények segíthetik a szkizofrénia és más mentális zavarok hátterének megértését. Az agy bizonyos területein a születés után is folyamatosan keletkeznek új idegsejtek. Ez a neurogenézisnek nevezett folyamat sokkal nagyobb arányban zajlik gyerekkorban és kamaszkorban, mint a felnőtteknél. Azok a felnőtt rágcsálók azonban, amelyeknél kamaszkorukban megakadályozták a neurogenézist, nem mutattak érdeklődést a többi felnőtt állat iránt, sőt a társaik által kezdeményezett találkozásokat is elkerülték, és nagyobb eséllyel váltak mentálisan zavarttá.
 |
| Fotó: Sanoma Archív / Szabolcs László |
Jáksó László véleménye: Meg tudnám ölni azokat a szülőket, akik az utcán félemlítik meg a gyermekeiket. Vagy bárhol, persze, de nyilván ezt a folyamatot az utcán szoktam látni. Olyan egyszerű egy háromévesre ráordítani és üdvözülten nézni, ahogy egész testében összerezzen – lám, én győztem, én vagyok a főnök, s ha egész életemben nem is tudtam parancsolni senkinek, mert ahhoz tanulni, dolgozni kellett volna, gyártottunk egy virtigli alattvalót, asszony, hol a korbács? Akár még gúnyosan is nézhetném azt, ahogy hülye szülők betréningezik „alattvalójukat” arra, hogyan kell megoldani a problémákat, hogyan kell elérnünk, amire vágyunk: agresszióval.
Az agresszió nem módszer, hanem a módszer hiánya, ezt értelmiségi körökben talán csak szegény Csernus nem tudja – bárki belecsúszhat és csúszik is nap mint nap, de annyira megfizetjük az árát… Aztán lehet tovább verekedni, hogy még másokon vezessük le az előzőek miatt felgyülemlett dühöt, nemde.
Nem lehet bármit kezdeni egymással, főleg gyerekeinkkel – pillanatok alatt tudunk az édes pici rugdalózó izéből fertelmes állatot faragni, olyat, aki először bennünket fogyaszt el, aztán a szembejövőket, míg végül valami jobb húsban lévő, mások által tréningelt másik szörny le nem győzi. De ehhez nem kell utód – egymással is pont ezt csináljuk: én feltartom a középső ujjam a forgalomban, ő veszíteni érzi magát, megy tovább, rádudál az első alkalmas jelöltre, aki hazamegy, kiabál a családdal, s ettől másnap a feleség üvölt a saját munkahelyén.
Nem hárítok, tényleg: ebben az idióta játékban a média felelőssége a legnagyobb, amikor például egy tévés pszichiáter azt játssza, hogy a szomorú ember felvidítható azzal, ha az anyjába küldik, vagy amikor én vagyok ideges – rögtön félmillió emberrel tudok üvölteni, ennyit stresszelek be, ennyien mennek haza veszekedni, és ennyi ember összes családtagja lehet másnap enervált. Ezért van egyre kisebb pofám, meg talán öregszem is – lehet, hogy nekem most fogytak el az új agysejtek. Vagy az összes.
