A Győrben szétszóródott pénzről jutott az eszembe az a pillanat, amikor egyszer egy ember, akit nem tudok minek nevezni, lévén nem barátom, nem haverom, talán távoli ismerősöm, szóval ez az ember annyira megmérgelte magát rajtam, hogy fenyegetni kezdett, hogy feljelent az adóhivatalnál. Van az a foka a szemtelenségnek, amire az én szavam is elakad: az illetőről ismeretségünk vázlatos volta ellenére pontosan tudtam, hogy még életében nem vett fel pénzt szabályosan, a munkahelyén vagy minden szabályt megszegve a kezébe gyűrik a zsét és megveregetik hozzá a hátát, vagy szépen megkérik, hogy hozzon már számlát szippantásról, cirkuszi sátor felállításáról vagy a modális hangsorok feltérképezéséről, mindegy, csak legyen rajta rács, benne számokkal, amelyekre a nevezett hivatal azért még mindig simán kapna idegbajt, ha látná, de hátha nem látja.
Anno, amikor a bújtatott munkaszerződésekkel kapcsolatos rendelkezések bejöttek és tisztázódott, hogyan szabályos ez az egész foglalkoztatósdi, speciel a médiában mindenki mindent megoldott pattogva, részben mert a cégek szem előtt voltak, részben mert mi, bohócok sem vagyunk jók elbújásra. Ugyanazt mondom pénzügyi trükkök ajánlatára, mint arra, hogy ivás után ki üljön a kormány mögé: én szeretek a címlapokon lenni, de nem ezzel. Jó, felfogtam: mindenki azzal fenyegetőzik, amitől ő maga fél.
Szóval a győri pénz: egy kis adómentes száll a szélben, és még mielőtt gyűlölködve leköpik a monitort és közlik velem, hogy mindazok, akik elvettek belőle, a gyermekük betegségére költötték, lennék olyan sivár érzelmi életű kiborg, hogy le merem írni: ebben az esetben minden mindegy. Még csak nem is valami láthatatlan hatalomtól veszik el a pénzt, kuruckodásnak feltüntetve a tolvajlást, hanem valaki mástól, ha már olyan szépen meg tudunk fogalmazni odasejtett hátországokat, akkor talán annak az embernek a gyerekétől. Jó, a nagy része meglett, olvastam, igen. Remek dolog. Én nyilván hülye vagyok: nem fogom fel, hogyan érhet hozzá valaki a levegőben szálló bankjegyekhez, ha nem azok tulajdonosa kérte meg, hogy segítsen már összeszedni.
A fenti két viselkedés nekem azonos, de ugyanide sorolom azt a pasast is, aki szintén távoli ismerős csupán, és egyszer valamiért hosszan ültünk egy autóban ketten. Habzó szájjal mesélte, hogy ő bizony nem fizet adót, mert annak a kormánynak ő nem, soha, ez elvi kérdés. Nem vagyok túl óvatos ellenségszerzés terén, simán kérdeztem meg egyszer egy mindenbe belekötő újságírótól azt is, hogy a százhúsz centis termetnek és a kopaszságnak valóban sírig tartó gyűlöletet kell-e generálnia benne en général az emberek iránt, mit mondjak, hát nem lettünk spanok.
Az autóban ülő illetőnek is sikerült elmondanom, hogy szerintem pedig csak nem akar fizetni, és megmagyarázza, ahogy a szókincséből futja. Ezt gondolom: csak több pénzt akarunk, és gyártunk hozzá ideológiát. Vannak, akik éheznek, vannak, akiknek segítenünk kell. Nem róluk írok. Buddhista barátom szerint még a pirosnál sem válogathatunk, kinek adunk és kinek nem – azt mondta, ha százszor átvernek és egyszer mentettél meg valakit, akkor is megéri, így csinálom. Arról a rengeteg emberről írtam ezt a sokat és szépet, aki megél, sőt jól él, autót tart fenn, probléma nélkül fizeti a hitelét még mindig, de beáll a tömegbe bárhol, ha pénz száll a levegőben, és magasról tesz arra, hogy épp kinek az életét, egészségét, tízezreseit lopja.
