„…milyen fura orrok vannak itt” – Csimi és Ceceg Mongóliából
Csimi és Ceceg (Batbold Batchimeg és Battsetseg) 23, illetve 21 évesek. Tizenhárom éve jöttek Magyarországra az édesanyjukkal. Mongólia fővárosban, Ulánbátorban éltek. Édesanyjuk neurológus és körzeti orvos, édesapjuk rendőrkapitány volt. Úgy indultak el, hogy „majd csak lesz valahogy”. Édesanyjuk – nyelvismeret híján – nem tudott orvosként elhelyezkedni, piacozott a Teleki téren. Apjuk nem tudott itt megszokni, visszament. A két kislány Mongóliában nyaranta a nagyszülőknél lakott, jurtában, folyóvizet és jaktejet ittak. „Nyugatra” a szebb élet vágyával érkeztek. Most főiskolai tanulmányaikat végzik. Tökéletesen beszélnek magyarul, az édesanyjuk viszont nehezen.
– Ez akkor bosszantja, amikor veszekedni szeretne – teszi hozzá nevetve Ceceg. – Amikor átjöttünk, azonnal elkezdtünk iskolába járni. Egy szót sem értettünk, azt hittük, a magyarok folyton összekapnak.
– Ehhez képest színötös lettem – mosolyog Csimi.
– Példás volt a magatartásunk – veszi vissza a szót Ceceg. – Könyveket és okleveleket kaptunk. A „szia” volt az első szó, és néhány káromkodás, amit megtanítottak az osztálytársaim. Én voltam köztük az egyetlen lány. Szakközépben viszont lányosztályba kerültem. Sok barátom van, Csimi viszont nehezebben nyílik meg. Van egy közös legjobb barátnőnk, a Reni, és mi ketten mindig itt vagyunk egymásnak. Egymással mongol–magyar keveréknyelven beszélünk, anyuval mongolul. Sokáig úgy néztük a tévét, hogy Csimi fordította anyunak. Én magyarul tudom legjobban kifejezni magam. Ránk azt mondják, nagyon elmagyarosodtunk, mert nem mongol fiúkkal járunk. Öt éve van egy magyar barátom. Próbáljuk megtartani a hagyományainkat, például az ételekben. Kicsi korunktól főzünk, hiszen az anyukánk reggel 5-től este 6-ig dolgozott, mire hazajött, bevásároltunk és megfőztünk. Szeretjük a magyar konyhát is, de keverjük a kétféle hagyományt, egy főzőversenyen például a „Dzsingisz kán gulyásért” kaptunk különdíjat.
– Olyan érzésem van, mintha magyarnak születtem volna. Máskor meg, mintha sehol sem volnék otthon. Sok rosszat is kaptunk itt: beszólogatnak, hazaküldenek. Sosem állunk le vitatkozni – mondja Csimi. – Eleinte idegen volt minden. A nagy orr, ami nektek van; de most már szépnek látom.
– Jaj, igen, a metrón mindig azt néztem, milyen fura orrok vannak! – nevet Ceceg. – Van egy kávézó, ami a törzshelyünk, Gergővel, a barátommal sokszor ott olvassuk el reggel az újságot, és ő onnan indul dolgozni. Győző, a főnök, szinte az apánkként szeret minket a nővéremmel, a törzsvendégek idejönnek egy-egy puszira. Itt teljesen befogadtak bennünket.
Milyen kép él a magyarokban a hozzánk bevándorlókról, a migránsokról?
Sik Endre szociológus elmondja, melyek a leggyakoribb hitek és tévhitek a bevándorlókkal kapcsolatban.
A feltételezés: A rendszerváltás óta rengetegen érkeztek hozzánk, és most is sokan jönnek.
A valóság: Ez nem így van. Nyugat-Európa más országaival összehasonlítva nálunk relatíve alacsony, 2 százalék körüli a bevándorlók aránya, és az érkezők 70 százaléka határon túli magyar. Tehát nagyon kevés olyan bevándorló él hazánkban, aki idegen nyelvet beszél, aki „máshogy néz ki”, mint mi.
A feltételezés: A határon túli magyarokat szívesebben fogadjuk, mint azokat, akik nem beszélik a nyelvünket, és nincs kötődésük Magyarországhoz
A valóság: Ez így van. Minden kutatás azt mutatja, hogy a határon túli magyarokat sokkal kevésbé érezzük távolinak magunktól, mint a máshonnan érkezőket. A határon túli magyarok „bevándorlását” a lakosság mindössze 7-10 százaléka utasítja el. Az európai összehasonlítások szerint a többi bevándorlóval elutasítóbb a lakosság. A kutatások sajnos komoly idegenellenességet mutatnak hazánkban.
Csipkefinom gesztusok – Tueh Anh Vietnamból
Tue Anh édesapja ifjú atomfizikus kutatóként óriási lehetőséget kapott azzal, hogy Hanoiból Magyarországra jöhetett megírni a doktori disszertációját, és bekapcsolódhatott az itteni kutatásokba. Tue Anh magzati életéből még egy hónap hátravolt, amikor az édesapja repülőre ült, azzal a tudattal, hogy ifjú feleségét és születendő gyermekét sokáig nem fogja látni. Két és fél év telt el az első találkozásig, és hat a családegyesítésig. Közben megszületett Tue Anh húga is.
A két kislányt a nagymama nevelte, mert közgazdász édesanyjuknak tanítania kellett, hogy eltartsa őket. A kieső férfikeresetet sokszor férfimunkával pótolta: építkezésekre is eljárt betonozni. Vietnamban nincs „magyaros” borongás a megváltoztathatatlan dolgokon. Akkor tudtak az apa után jönni, amikor Tue Anh édesanyja is megkapta a szakmai lehetőséget, hogy itt szerezhessen doktori fokozatot. Teltek az évek, minden és mindenki a helyére került.
Az apa kutató, az anya a vietnami csipkékben találta meg az üzleti lehetőséget. Nyáron meghívták a Halasi Csipkefesztiválra hogy képviselje hazája „csipkekultúráját”, Tue Anh ment vele tolmácsolni, és őt elbűvölte a leheletfinom halasi csipke. Húgával mindketten tökéletesen beszélnek magyarul, kiterjedt baráti körrel élik az egyetemista fiatalok aranyéletét – a kisebbik lány most éppen Londonban, Tue Anh pedig idehaza szerzett pénzügyi diplomájával.
– Hálás vagyok a szüleimnek, hogy nem hagyták elfelejtenem a vietnami nyelvet, bár nyaranta nagyon haragudtam, amikor a többi gyereknek elkezdődött a szünidő, nekem meg a nyelvórák. Talán az ötödik osztályig jutottunk el a tananyagban, így aztán a helyesírásom nem tökéletes, és a vietnamiban van egy kis magyar akcentusom. Ha ritkán hazamegyek, mint most is, nagyon boldog vagyok Hanoiban. Óriási összetartozás-élményt adott nekem a nagy rokonság, a szeretet, amivel fogadtak, nagyon megkönnyeztem, amikor el kellett jönnöm. De még jobban, amikor visszajöttem, mert igazán itt érzem magam otthon, nagyon kötődöm ehhez a városhoz. A budai lakáshoz, amelyben élek, a házunkban van a törzshelyem, a Hadik kávéház, imádom a Gellért-hegyet, ránézni a Citadelláról a Dunára. Itt van a családom, a macskám, a barátaim. Hiába bensőségesebb és talán kifinomultabb a mi világunk, ezt az érzésvilágot szoktam meg és ehhez ragaszkodom. A párkapcsolataimban is jobban vonzanak a nagy termetű, magas magyar férfiak, hiába odaadóbbak, gondoskodóbbak az én népem fiai. Szeretem Budapestet, engem itt még soha semmi rossz élmény nem ért. Ha néha lekínaiznak, az sosem gyűlöletből, inkább csak tudatlanságból fakad. Minden olyan tapintható és ismerős, apró kis gesztusokból tudom, mi lehet az emberek fejében, és ettől olyan otthonos és kiszámítható nekem itt minden.
2010-ben menekültként érkezett Magyarországra: 2104 fő
menekültstátuszt kapott: 83 fő
menekült kérelmét elutasították: 948 főnek
oltalmazott státuszt kapott: 132 fő,
befogadott státuszt kapott: 58 fő
Bevándorlók száma Magyarországon 2009-ben: 25 582 fő.
A feltételezés: Elveszik a munkát, a szociális juttatásokat előlünk.
A valóság: Ez nem igaz. Sokszor multinacionális cégek hoznak ide külföldi szakembereket, akik aztán itt élnek. Ezekhez a munkakörökhöz általában olyan feltételek tartoznak (speciális ismeretek, nemzetközi kapcsolatok, nyelvtudás), amelyeknek csak kevés magyar állampolgár felelne meg. Az is megesik, hogy időszakos munkára érkeznek külföldiek (pl. a mezőgazdaságban); azért ők, mert nem találni a feladatra idehaza munkavállalókat. Orvosok, ápolónők is az üres helyekre érkeztek Ukrajnából, Romániából. Mostanában, a magyar egészségügy nehéz helyzete miatt egyre kevesebben érkeznek külföldről efféle állások betöltésére.
A feltételezés: A menekülttáborokban rosszak a körülmények.
A valóság: Igen is, nem is. Táborban, bezárva élni sosem öröm. Ám a menekültek kapnak ellátást, és az internet, a mobiltelefonok világában legalább virtuálisan nyitottabbá válnak a menekülttáborok.
A feltételezés: Nem Magyarország a bevándorlók elsődleges európai célpontja.
A valóság: Ez így igaz. A nehezen tanulható nyelvünk és a gazdasági körülmények miatt sem valószínű, hogy a közeli vagy a távolabbi jövőben a migránsok célországává válnánk.
„A magyar kultúra és a nők hatása alatt állok” – Iván Uruguayból
A 43 éves Tabeira Iván 10 évesen, szüleivel került Magyarországra. Amikor először hallgatta a nyelvünket, azt hitte, a magyarok viccelnek vele, és hogy ezt a nyelvet lehetetlen beszélni. Most már magyar nyelven színész, zenész. Alternatív színházakban játszik. És szerelmese a népdalainknak.
– Katonai diktatúra volt Uruguayban, és a szüleim kommunisták voltak. Ez teljesen mást jelentett ott, mint itt. A fatert elkapták, megkínozták, aztán elengedték, de tudta, ha még egyszer megfogják, kivégzik. Az éj leple alatt, egy hajó fenekén Argentínába menekültünk, ott éltünk két évet, majd ide jöttünk. Itt háromszobás lakásunk lett, tévé, hűtő, szódaszifon, amit addig nem is láttam, és csoki csokival.
Nagy élet volt az uruguayi kolóniában, egészen 1984-ig, akkor vége lett a diktatúrának, és szinte mindenki visszament. Apám is megpróbálta, de ott annyira megváltozott a társadalom lelkülete, hogy nem bírta, visszajött. Anyám viszont kijelentette: nem teszi be többé oda a lábát. Spanyoltanár lett, apámnak pedig étterme van. Zenei általánosba kerültem, és eltelt egy kis idő, amíg megértettem, hogy a cigány jelző, amit gyakran rám ragasztanak, nem éppen dicsérő. Elkezdtem pofozkodni. Amikor már nem volt egy barátom sem, megértettem: ha szépen, artikuláltan beszélek, akkor nem fognak cigányozni.
Uruguayban húszéves koromban jártam, de már igen erősen a magyar kultúra hatása alatt álltam, és éppen – mint mindig – szerelmes voltam, úgyhogy vártam, hogy hazajöhessek. Szeretem a magyarok nyitottságát, kreativitását is. És az egyedülálló Cinetripet. Laki László barátom találta ki 2001 körül: vetítés, fényeffektek, táncos buli a Rudas fürdő vagy a Széchenyi medencéjében. Európai hírű partisorozat lett. A magamfajta ember kicsit hontalan. Uruguayinak nem mondom magam, de magyarnak sem. Spanyolul rappelek, énekelek, és amikor Uruguay focicsapata megszerzi a Dél-Amerika-kupát, akkor megveregetem a vállam. Akkor is, ha a magyar csapat nyer. Identitásomat tekintve színpadi ember vagyok, és a nők rabja.
„Nekem itt »igazi« az élet” – Lorna Amerikából
A jogász végzettségű, 41 éves, háromgyermekes Lorna Kralik az Egyesült Államok Springlake városkájában nőtt föl.
Édesanyja nicaraguai származású, apja az amerikai Missouri állam szülötte. Férjével, Balázzsal egy kinti egyetemen találkoztak, magyar bor mellett kezdtek beszélgetni, és Balázs belopta magát Lorna szívébe.
– Olyan egzotikus volt a kilencvenes években egy magyar fiú – indokolja egyszerűen.
Balázs fizikus-matematikus. Éltek az USA-ban több helyen, Írországban, és három éve Magyarországon.
– Itt megtaláltuk azokat az értékeket, amelyeket a gyerekek nevelésénél fontosnak tartunk: a színvonalas közoktatást, a család- és nem fogyasztásközpontú életet, ami egyszerűségében a saját michigani gyerekkoromra emlékeztet. San Franciscóban mindenki fiatal volt és hatalmas autókkal járt. Itt viszont „igazi” élet van – küzdelmekkel, érzelmekkel teli. Itt még az anyák diafilmeket vetítenek a kisgyerekeiknek; ez engem lenyűgöz.
Olívia, Abigél és Miklós 10, 9 és 7 éves volt, amikor Magyarországra érkeztek, a magyart csak konyhanyelvi szinten beszélő édesanyjukkal.
– Az anyósommal minden este leültünk a Budapest-térképpel, és megterveztük a másnapot – emlékszik vissza Lorna a kezdetekre, amikor még egy jobbkormányos autóval próbált gyerekeket szállítani az ismeretlen Budapesten. – Mikinek is nehéz megbirkózni a nyelvvel, nála két év után jött el a mélypont, nem akart többé iskolába menni. Aztán egy nagyon befogadó gimnáziumba került és kinyílt. Mindhárom gyerek játszik hangszeren – a zeneiskolai rendszer sokat nyomott a latban, amikor fontolgattuk, hol telepedjünk le. Mindenki bizonygatja, hogy milyen „jól beszélek” magyarul, de én úgy érzem, minél jobban bírja valaki a helyi nyelvet, annál kevesebb a dicséret. Nehezen fejezem ki árnyaltan, amit szeretnék, és ettől kicsit idegennek érzem magam. Balázsnak szakmailag és anyagilag is nehezebb itt. Nekem mégis könnyebb. Otthonos.
2010-ben Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok: 19 819 fő
2010-ben magyar állampolgárságot kapott: 6086 fő
A feltételezés: A legtöbb hazánkba bevándorolt – kínai.
A valóság: Ha leszámítjuk a határon túlról érkező magyarokat, ez igaz. A rendszerváltást követően egy ideig még vízummentesség volt érvényben Magyarország és Kína között, és a vállalkozó kedvű kínaiak hamar felfedezték ezt a lehetőséget. Nálunk régóta jól működtek a piacok – használtcikk-piacok, KGST-piac stb. –, és a kínaiak ezen a fronton vetették meg először a lábukat. Később sokan tőkét kovácsoltak és előrébb léptek, például éttermeket nyitottak, másfajta vállalkozásokba kezdtek.
A feltételezés: A bevándorlókkal általában toleránsabbak a magyarok, mint például a cigányokkal.
A valóság: A felmérések szerint ez igaz. Az idegenellenességnél erősebb hazánkban a lakosság körében a cigányellenesség, bár ennek lehetnek politikai áthallásai is. Ám az tény, hogy a megkérdezettek a szükséges szezonális mezőgazdasági munkára inkább hívnak határon túlról segítséget, mintsem roma munkásokat. Velük kapcsolatban sokkal több előítélet él.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Adóstársak, házastársak, most pedig játszótársak lettünk!
- Angelina Jolie, ahogy nem ismertük
- Hullik, törik, kiszárad? Van megoldás!
- Amikor nemet kell mondani
- Másutt születtek, de itt vannak otthon
- Mit ér ma az ártatlanság?
- Tamással Sülve-főve
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
