A hír: Két lány 1998-ban mindössze negyedóra különbséggel született az oroszországi Kopejszk városának kórházában. Összecserélték őket. A hibára nemrég – vagyis közel 13 év elteltével – derült fény, amikor az egyik kislány, Irina szülei elváltak, az apja viszont nem volt hajlandó gyerektartást fizetni, mondván, hogy a gyerek egyáltalán nem hasonlít rá. Az anya DNS-tesztet csináltatott… Bár a történtek mind a szülőket, mind pedig Ányját és Irinát sokkolták, a két kislány azóta összebarátkozott. A két család közösen perelte be a kórházat, nagyjából 34 millió forintnak megfelelő összegű kártérítést követelve a lányok pedig úgy döntöttek, hogy azzal a családjukkal maradnak, ahol eddig nevelkedtek.
Für Anikó véleménye: „Mik vannak!” „És hogy kell vigyázni!” – szokták mondogatni, de mintha csak erre a történetre találódott volna ki ez a jó kis közhely. Ahogy olvastam, először az jutott eszembe, hogy én mit szóltam volna az ő helyükben. Hol a lányok, hol a családtagok valamelyikének fejével próbáltam gondolkodni (azt hiszem, ez egyértelműen szakmai ártalom), de egyikük szempontjából sem találtam kevésbé megrázónak a tényeket. Viszont ha megpróbálnék felállítani egy fiktív rangsort, hogy mégis kit viseltek meg leginkább a történtek – mondom, ha egyáltalán lehetséges –, arra jutottam, hogy mindenképpen a két kislányt. Hiszen ebben a korban kezd egyébként is minden „borulni”, dolgoznak a hormonok, és az emberi teremtmény – akár fiú, akár lány – kezd egyre érzékenyebb, sebezhetőbb, bizonytalanabb lenni. Ez a forrongással teli állapot eltart még úgy öt-hét évig – bár ez igencsak sok mindentől függ. (Meg kell jegyeznem, jó esetben eltart életünk végéig, persze nem ebben a formában és nem a hormonoknak, hanem az életrevaló kíváncsiságnak, rácsodálkozásnak és telhetetlenségnek köszönhetően, de ez tényleg más tészta).
Szóval ha ebben az amúgy is kiszolgáltatott időszakban rendül meg az ember lába alatt a talaj, ha ilyenkor szűnik meg az egyetlen igazi kapaszkodó, a család, hát az duplán-triplán nehéz, orosz kislány legyen a talpán, aki kibírja!
Aztán arra gondoltam, hogy nem szívesen kerülnék én ebbe a kopejszki kórházba – nemcsak a szülészetre, de semelyik más osztályra sem – mert ahol ilyen előfordulhat, hát azért elképzelhetjük, mi lehet ott (vagy ne, inkább ne)!
Kétszer is szerepel a tudósításban a „mindössze” szó. Könyörgök, ezt akkor sem írhatták volna le egyetlenegyszer sem, ha tizenöt másodperc különbséggel született két kislányt cseréltek volna össze (mint tudjuk, normális esetben a gyerekecske vége még jóformán az anyukában van, amikor a nővérek a kezére erősítik a szalagot a nevével).
Hogy a családok kártérítést követelnek, az a minimum. De azt is szokták mondogatni, hogy „minden jó, ha a vége jó” – és ez olyannyira így van, hogy Shakespeare egy egész színművet írt erről az igazságról.
Az, hogy a két kislány a megvilágosodás után a tények ismeretében sem kívánt családot váltani, az is önmagáért beszél. Mindkettőjüket édes gyermekeként szerette (szereti) „idegen” családja. Hogy a családban kialakult érzelmi és mindenféle viszonyok mennyire fontosak, különösen ebben az életkorban – sőt nyugodtan mondhatjuk, a legfontosabbak –, ez a vélemény is mutatja. Az sem véletlen, hogy a kislányok összebarátkoztak, hiszen ketten hordozhatják ezt a furcsa sorsot, és így talán könnyebb. És nemcsak nekik, hanem a két családnak is.
Tovább szövöm a mesét – persze nem mernék Shakespeare mesterrel konkurálni –, az is előfordulhat, hogy Júlia elvált férje, aki oly dühödten hagyta el a családi hajót, megbékél, és talán visszatalál. Mégiscsak ő Irina igazi apukája…
