“Irigylem azt, aki húsz gyermeket bevállal”

A hír: A 45 éves amerikai Michelle Duggar és a 46 éves Jim Bob huszadik gyermekét várja. „Nem gondoltam volna, hogy isten még egy gyereket ajándékoz nekünk, rendkívül hálásak vagyunk – mondta Michelle Duggar. – Mindig van hely még egynek.” A család híres az amerikaiak körében, a TLC tévécsatorna műsorsorozatot készített róluk. Saját honlapjuk is van, és rajongóik megvásárolhatják a házaspár által írt könyveket, csakúgy mint a róluk szóló DVD-ket. Olvashatják a hamarosan már húszgyerekes anya blogját, szülői tanácsokat kaphatnak a férjtől, és nézegethetik a 19 gyerekről – a tíz fiúról és a kilenc lányról – készült képeket. A gyerekek közül a legkisebb 23 hónapos, a legidősebb 23 éves, két ikerpár is van sorukban. Michelle kijelentette, hogy nagyon jól érzi magát, hetente öt-hat alkalommal sportol és egészségesen táplálkozik. „Húsz éve nem voltam ilyen jó formában” – mondta.

Peller Mariann véleménye: Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy a gyerekvállalás az egyik legnagyobb kihívás, legkomolyabb vállalás az életünkben. Manapság egyre inkább jellemző, hogy egy pár többször átgondolja, hogy tud-e gyereket vállalni. Alkalmas-e az időpont, megfelelő-e az anyagi helyzetünk, a munkahelyi viszonyaink, nem beszélve arról, hogy mit érzünk, készen állunk-e lelkileg erre a gyönyörű kihívásra. Már nem emlékszem pontosan, milyen filmben hallottam ezt a mondatot: „Ha az emberek ép ésszel átgondolnák, hogy mi mindennel jár a gyereknevelés, soha senki nem vállalkozna az utódnemzésre.”
Elhallgatva drága barátnőmet, aki alig egyetlen év különbséggel szült két gyönyörű és eleven kisfiút, hajlok afelé, hogy igazat adjak a fent említett idézetnek. Szarkasztikus humorával fűszerezett monológjait immáron három éve hallgathatjuk (egyébként meglepően szórakoztató). Megpróbálom felidézni, miket is zúdított ránk két várandóssága alatt: egyrészt azt mondta, a férje közölte vele a második terhessége vége felé, hogy többé nem lesz hajlandó hóemberrel szeretkezni (nyilván viccelt, de mint tudjuk, minden viccnek a fele…). Másrészt előadta, milyen módon lehet egy, aztán két gyerek mellett spontán szexet kezdeményezni: soha többé, sehogyan, semmi esély, felejtsük el… Aztán tartott egy kisebb előadást a pihentető éjszakákról, és a végtelen türelemről, amelyet mind ő, mind pedig – amúgy imádni való – férje gyakoroltak, amikor nem ment minden gördülékenyen. Julikám talán azt gondolta, megejtő őszinteségével képes lesz kiábrándítani minket, barátnőket az anyaszerepből.

Az ősi ösztönt azonban nem lehet rémtörténetekkel kiölni egy nőből. Tudjuk, hogy egyre több nő dönt úgy, hogy jó darabig inkább karriert épít, de előbb-utóbb azért bennük is elkezd ketyegni (sajnos, sokszor talán már túl későn) az a bizonyos biológiai óra.
Amikor pedig egy ilyen – az én szememben – végtelenül bátor asszonyról olvasok, mindig megnyugszom, hogy valószínűleg sok múlik az ember hozzáállásán. Ez a 45 éves nő állítólag egy pillanatig sem esett kétségbe, amiért a 19. gyermeke születése után ismét kiderült, hogy babát vár. Pedig még csak nem is őriz vidám emlékeket a legutóbbi szülésről, merthogy komoly komplikációk adódtak. Nyilván nem részletezték, hogy milyen mindennapi nehézségekkel néznek szembe, hogy hogyan élnek meg úgy, hogy csak a családfő tud munkát vállalni. A barátnőm által felvázoltak után pedig őszintén csodálom ezt az amerikai házaspárt, és nem is értem, hogyan esett ismét teherbe az asszony? Hogy találtak erre időt? Miért nem roppantja össze őket a rettegés, hogy miből fogják felnevelni ezt a siserehadat, miből fogják taníttatni őket? Hogy jött össze a tévéműsor és a könyvek? Mégis mikor volt idejük ezekre?

Lehet, hogy egyszerűen csak bíztak a jó sorsukban, és úgy tűnik, ez valamiért működik. Azt hiszem, mindnyájunkra ráfér a bizakodás, az optimista, reményteli jövőbe tekintés. Én sem vagyok egy pesszimista alkat, most mégis úgy érzem, kicsit irigylem a hozzáállásukat…