Boldogságot, egészséget adó kezek

– Már gyerekkoromban is csak egyetlen játék érdekelt, mindig a babáimat gyógyítgattam – vág bele a történetébe Judit –, aztán később mindig „megnéztem”, mi újság a kórházban. Nem volt semmi nagyobb bajom, csak olyasfélék, amelyeken egy gyerek áteshet, vakbélműtét, mandulaműtét. A mandulám például vissza is nőtt, miután kivették, mintha még egyszer át kellene élnem a kórházi létet, mintha készülnék ezzel is valamire. Hétéves voltam, amikor édesanyám beteg lett, és ezzel valójában elkezdődött a „képzésem”.

Csoda három napig

Judit édesanyjának sokízületi gyulladása lett, és reménytelennek tűnt a gyógyulása. Hittek az orvosoknak, mindent megtettek a felépülésért, de az összes alternatív terápiát is kipróbálták, amit csak akkoriban fel lehetett lelni. Ha ráakadtak valakire, beült a kocsiba az egész család, és mentek falusi gyógyítókhoz, javasasszonyokhoz. Ma is él Juditban az emlék, amikor egy „varázslóhoz” fordultak.

– Mindenféle hókuszpókuszt olvasott a járni is alig tudó édesanyámra, ő pedig ezek után felállt, és mintha semmi baja nem volna, kisétált a házból – meséli. – Sajnos ez a csoda csak három napig tartott. Olyan belgyógyász-reumatológus orvosnál is jártunk, aki a gyógyszerezést is nagyon fontosnak tartotta, de a pszichoterápiát még inkább, és mindig hosszan elbeszélgetett anyuval. Én meg azt láttam, hogy mindig az segített, amiben anyu is hitt, amit el tudott fogadni. Ez az egyik útravaló, amit hordozok magammal, a másik, hogy nincs egyedül üdvözítő módszer. Mert a szakmaiság mellett legalább annyira fontos az emberi mivoltunk teljes odaadása. Azért lettem gyógytornász, hogy segítsek anyunak. Egyszer csak Dévény Annáéknál találtam magam, szinte belevetettem magam a tanulásba, és tetszett, amit láttam. Rájöttem, hogy ez jó és hasznos. De épp az édesanyámon tapasztalhattam meg, milyen nehéz fájdalommal élni, és ez a terápia bizony fájdalmas a gyerekeknek. Nem éreztem magamban erőt és legfőképp jogot arra, hogy fájdalom árán gyógyítsak. Más utakat kerestem, könyveket olvastam, masszázst tanultam, beszöktem a Pethő Intézetbe, hogy megismerjem azt a módszert is. Már magángyógytornász voltam, amikor a kezembe akadt Meir Schneider könyve, aki az öngyógyítás művészetét tanította. Ő maga vakon született. Először csak két tanítványától tanultam, akik kiszálltak a tolókocsijukból, aztán eljött Magyarországra ő is. Valószínűleg megláthatott bennem valamit, mert hívott, menjek vele Brazíliába, ahol tanított, majd San Franciscóba, ahol az egyik klinikája működött.

Útkeresés Amerikában

Judit elindult világot látni, tanulni. Még nem volt családja, gyereke, maradhatott volna odakint. Hihetetlenül magas fizetést ajánlottak neki, szállást és ellátást, de hazahúzta a szíve. Brazília után az Államokba csábították, de az is csak rövid ideig tartott. Ötcsillagos szállodában lakott, taxival mehetett munkába, óriási honoráriumot ígértek, mégis hazajött.
– Nem bírtam a műkaját, a szendvicseket, a felszínes emberi kapcsolatokat – mosolyodik el. – Valószínűleg mindenki bolondnak tart emiatt, és nekem sem volt könnyű meghozni ezt a döntést. Egyheti vívódás után mégis hazajöttem. El kellett döntenem, hogy megmaradok-e egyfajta betegségtípus és módszer mellett, vagy elkezdem járni a saját utamat. A születés körül sérült vagy genetikailag problémás gyerekeknél kötöttem ki, velük kezdtem el komolyabban foglalkozni.

Ez az oka, hogy sokáig rettegtem a gyerekvállalástól, sőt magától a várandósságtól, mert mindig azt hallottam, szüléskor hány helyen csúszhatnak félre a dolgok. Aztán mégis várandós lettem, és a lányom születése közben megértettem, milyen fontos esemény ez. A baba egészségesen született, de ami a kórházban történt, az mindkettőnket megviselt. Azóta tudom, hogy a szülési sérülés az anya és a gyerek sérülése egyszerre. Ha a gyerek megsérül, az az anyára is hatással van. Ilyenkor az anyákat is támogatni kell, és elő kell segíteni a szülési trauma feldolgozását. Azt tapasztaltam, ha ez megtörténik, a gyerek hihetetlenül gyors változásokkal reagál, néha magam is meglepődöm ezen. Ha elmegyek egy családhoz, ahol sérült gyerek született, nemcsak a babát nézem, hanem azt is, hogy abban a helyzetben hogyan tudom az egészség megszületését támogatni. Ebben a folyamatban legfontosabb szereplő a szülő, hiszen ő az, aki a legtöbb időt tölti a gyerekkel.

Simogató terápia

„Már semmire sem mondom, hogy lehetetlen, hiszen a szemem láttára ment végbe egy orvosilag megmagyarázhatatlan folyamat” – vallja az egyik édesanya, akinek a kislánya Judit kezeinek köszönhetően kezdett el járni. Amikor Kamilla megszületett, vékonyka lábait a füle mellett tartotta, és a diagnózisok azt állították, soha nem lesz képes járni. Az anya ezt írja a terápiáról: „Amit Judit csinált, azt tornának nem lehetett nevezni, inkább simogatásnak.” A család életvezetési tanácsokat kapott, hitet, erőt, meghallgatást, és a csoda megtörtént, Kamilla ma jár. Orvos édesanyja pedig másképp tekint a világra. „Az egyetemen a tudományban élést tanítják, nekem Kamilla mutatta meg, hogy ezen kívül van valami más is.”

A kisfiú történetét, aki vakon született és nincs retinája, ma mégis íjászkodik, le sem merem írni. Judit nevet, hogy jó, akkor ne írjam le, tényleg megmagyarázhatatlan, milyen szervével tanult meg látni az a fiú, aki azóta elvégezte a gimnáziumot, gólt lő és íjászkodik – mert talán nem is ez a fontos. Néha nem is az a cél, hogy a gyerek tökéletesen egészséges legyen, hanem az, hogy a család élni tudjon.
Amikor édesanyám 33 év betegség után elhunyt, a hároméves kislányomat nagyon foglalkoztatta a halál. Azóta gondolkodom azon, vajon élni félünk-e jobban, vagy meghalni. Merünk-e azok között a körülmények között, amelyek adattak nekünk, boldogok lenni? Úgy tapasztalom, az a legnehezebb, hogy megengedjük magunknak a boldogságot.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából:

• „Ez egy teljesen egészséges házasság”
• Dupla vagy semmi
• Segítség, baj van a gyerekemmel!
• Boldogságot, egészséget adó kezek
• Tamással sülve-főve
• Dr. Vekerdy Tamás rovata

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!