A hír: Több mint 101 ezren hívták szerda délutánig a 1752-es nemzeti segélyvonalat. A gyűjtéssel az egyiptomi buszbaleset áldozatainak hozzátartozóit és sérültjeit segítik – egy hívással 250 forintnyi pénzadományt juttatnak el nekik az öt legnagyobb magyar segélyszervezeten keresztül. A gyűjtés állása pillanatról pillanatra követhető a www.nsv.hu főoldali számlálóján.
Peller Mariann véleménye: Sajnos történnek olyan végtelenül szomorú kimenetelű, tragikus balesetek, amelyeket egyszerűen képtelenség megmagyarázni, felfogni, és még inkább feldolgozni. Még akkor is, ha nem a mi közvetlen hozzátartozóinkkal, családtagjainkkal vagy barátainkkal történik, még csak nem is ismerősökkel, de magyarokkal, mégiscsak a honfitársainkkal, akikkel azonnal azonosulunk és összeszorul a szívünk.
Elsőként többnyire hálát adunk a sorsnak, amiért nem velünk vagy a szeretteinkkel történt a szörnyűség. Aztán egy rövid pillanatig beleképzeljük magunkat a katasztrófát elszenvedő hozzátartozók bőrébe, belegondolunk, mihez kezdenénk vagy kezdenének a rokonaink, mit éreznének, hogyan vészelnék át ezt a borzalmas időszakot. Végül sokakban felmerül az önzetlen gondolat, hogy szívesen segítenének a túlélőknek, a súlyos sebesülteknek és az áldozatok családjainak. Amikor ez a gondolat megszületik, majd segítségnyújtó hullámmá növi ki magát, rájövök, hogy igenis létezik az emberek között az együttműködés, támogatás, szolidaritás, mindenféle megkülönböztetéstől vagy előítélettől függetlenül. Még ha időnként úgy is tűnik, hogy magunkra maradunk.
Az utóbbi hónapokban sokszor foglalkoztatott a gondolat, hogy bizonyos értelmetlennek tűnő tragédiák miért történhetnek meg. Miért hagyja a sors, a teremtő, az angyalok, – attól függően, ki miben hisz –, hogy ez valójában büntetés-e, vagy tanulniuk kell valamit a tragikus esetből a túlélőknek és a rokonoknak, a közeli hozzátartozóknak és a barátoknak? Persze, értem én, hogy mindannyian azért születtünk, hogy tanuljunk, fejlődjön a lelkünk, de miért a szörnyűségekből, a boldogtalanságból, a csalódásokból és a kudarcokból tanulunk a legtöbbet? Vajon mit kell megtanulnia annak a fiatal fiúnak, aki mindkét szülőjét elveszítette, vagy annak a kislánynak, akinek amputálni kellett a karját?
Amikor nemrég az atomkatasztrófát szenvedett Japánért szerveztünk mi, magyarok segélykoncertet és gyűjtést, hallatszottak olyan hangok is, amelyek azt sugallták, hogy itthon is rengeteg embernek lenne szüksége segítségre. Szinte sajnálták Japántól az adományokat, ennek ellenére mégis eljutott a támogatásunk a szigetországhoz. Büszke vagyok rá, hogy voltak olyan hazánkfiai és lányai, akik úgy gondolták, hogy szeretnének segíteni. Most pedig hálás vagyok, hogy ismét vannak olyanok, akik úgy érzik, segíteniük kell a hurghadai katasztrófa áldozatain és családjaikon. 250 forint csekélységnek tűnhet, de sokat számíthat. Nem hiszem, hogy meg kellene magyarázni, miért jó, ha te segíthetsz másokon. Egyszerűen csak szeretnélek megkérni benneteket, hogy tegyétek meg – egyszer legalább.
