Aktuális

“Mit keres egy 15 éves gyerek az éjszakában?”

Egy év telt el a tragédia óta – zajlik a West Balkán-ügy tárgyalása. Zacher Gábor toxikológus mondja el, szerinte biztonságos-e a pesti éjszaka.
WEST BALKÁN-TANULSÁGOK

Csaknem egy év telt el azóta, hogy megtörtént a tragédia a West Balkán nevű budapesti szórakozóhelyen. November második hetében megkezdődött az ügy tárgyalása. Halálos tömegszerencsétlenséget okozó, foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségében vádlottként jelent meg az, aki a rendezvény szervezésének egy részéért, és az, aki a biztonságért felelt. Mindketten fenntartották, hogy ártatlanok a január 15-én éjjel három fiatal halálát és többek sérülését okozó esetben, egyikük részvétét fejezte ki az áldozatok családjának.

Sokan – szülők, ifjúságvédelmi szakemberek, éjszakában dolgozók – gondolkodtak el a tragédia után azon, hogyan lehetne biztonságosabbá tenni a szórakozást a tinédzserek számára. Karizs Tamás A Zacher című könyvében egy egész fejezetet szentel a kérdésnek: Zacher Gábor toxikológussal igyekszik levonni a tanulságokat – az elismert szakember legfontosabb megállapításaiból idézünk – rövidített formában. 

 
WEST BALKÁN-TANULSÁGOK– A szenvedélybetegségekkel együtt élünk, ez nem vitás. Érdemes belegondolnunk, saját magunknak hányféle szenvedélyünk van. És most nem csak a fiatalokról beszélek, sőt. Elsősorban a felnőtt lakosságról, akinek a viselkedése – így a függőségei is – szociális mintaként szolgál a saját gyerekeik felé.  (…)

Történt egy nagyon komoly tragédia, ahol három fiatal meghalt, és közülük egynek a szervezetéből ki lehetett mutatni pszichoaktív szert. Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden harmadik fiatal a pesti éjszakában használ valamilyen pszichoaktív szert. Ugyanakkor nem azt jelenti, hogy Budapesten éjszakánként betépett, kábítószeres bandák özönlenek, hanem előfordul, hogy valaki használ valamilyen drogot, viszont összességében, dominánsan mégsem ez a jellemző a fiatalok szórakozási szokásaira.

Azokat a hiányzó szabályokat, amelyeket rég meg lehetett volna alkotni, azokat most igyekeztek pótolni. Hogy hányan lehetnek egyszerre egy szórakozóhelyen, mettől meddig, milyen korosztály… És igen, ezt követően ezeket a szabályokat elkezdték ellenőrizni, s bizony rögtön voltak olyan szórakozóhelyek, amelyeket bezártak, voltak olyan szórakozóhelyek, amelyeket megbüntettek, mert nem volt elég WC, nem volt menekülőút, nem volt elég tűzoltókészülék.

Azt hiszem, nagyon fontos dolog, hogy ezek a szabályok megszülessenek, és persze be is tartsák őket. Mert egy szabály csak annyit ér, amennyit be is tartanak belőle. A kérdés az, hogy ezek valójában mennyire fogják tudni kontrollálni azt a fajta magatartásformát, ami ma a fiatalság egy részére – hangsúlyozom, egy részére! – alapvetően jellemző. Azok az okok, amelyek itt jóval inkább fontosak lehetnek, mint a négyzetméterek, köbméterek, meleg víz, hideg víz, tűzoltókészülék, ezek, amelyekre viszont nem lehet szabályokat alkotni. Itt az első kérdés, a miértekre való válasz, amiket nagyon nehéz megtalálni. Mit keres egy 15 éves fiatal hajnalban a pesti utcán? Hangsúlyozom, Budapest egy teljesen más történet, mint az ország bármelyik más része; mind a szerhasználat, mind a populáció szempontjából. Nem beszélve arról, hogy Budapest egy arctalan tömeg. Szóval miért is kell egy 15 éves fiatalnak az utcán éjszakáznia? S hiányzik ő egyáltalán valakinek? Ha hiányozna, akkor lehet, hogy nem lenne ott, mert akkor egy kicsit jobban foglalkoztak volna vele. Szereti őt egyáltalán valaki? Ha szeretné, akkor valószínűleg hiányozna is valakinek, és akkor megint csak nem lenne ott. Ezeket a kérdéseket világos, hogy nem lehet jogszabályokkal rendezni.

(…) Nagyon érdekes szülői kezdeményezések láttak napvilágot ezt követően, hol máshol, mint a Facebookon. Két ilyen kezdeményezés is volt, az egyik az ellenőrzött szórakozóhelyek, a másik az éjszakai őrjáratok. Nagyon mókás dolog mindkettő. Az ellenőrzött szórakozóhelyek ötlete arról szól, hogy mondjuk engem vagy bármilyen hozzám hasonló korú, már nem éppen fiatal, túl az ötödik X-én lévő versenyzőt rábeszélnének, hogy tessék szíves lenni péntek este elmenni erre és erre a szórakozóhelyre, ott sorban állni, bemenni, körülnézni, hogy ott minden rendben van-e. Gondoljanak bele a szituációba, én, a szülő tényleg odamennék, beállnék a sorba, azt gondolom, már ott elég furcsán néznének rám. Részben, mert minden sorban álló biztos, hogy a gyerekem lehetne, de még a biztonsági őr is. S ha sorra kerülnék, megkérdezné tőlem, hogy „tata, hová, hová?”. Hát, mondom, szeretnék felhőtlenül szórakozni péntek este. Bejutnék a vágyak titkolt helyére és ott elkezdenék ellenőrizni. Megnézném, hogy van-e menekülőút, satöbbi. És ha nincs, vagy valamit nem találnék megfelelőnek, akkor azt jelezném a biztonsági szolgálat vezetőjének. Szerintem, ha mázlim van, két monoklival vagy egy csuklótöréssel megúsznám a történetet. Mert úgy vágnának ki engem erről a szórakozóhelyről, hogy a lábam nem érné a földet…

WEST BALKÁN-TANULSÁGOKA másik ötlet, az éjszakai őrjáratok kérdése még érdekesebb dolog. Ha megint csak rá tudnának beszélni egy másik apukával, hogy éjszaka őrjáratozzunk a szórakozóhelyek környékén és keressünk földön fekvő, csellengő, ilyen-olyan gyerekeket. Tessenek belegondolni, megáll egy autó, benne ül két fickó, letekerik az ablakot, ott van három-négy 15 éves forma gyerek, és megkérdezik tőlük: „Hová, hová gyerekek?” Most megpróbálnék eurokonform módon válaszolni a gyerekek helyett: „Hát magának ahhoz meg mi köze van?” És akkor nagyon finoman fogalmaztam. Mert ugye mit is mondunk a gyereknek, ha netán elengedjük őket? Nehogy idegennel szóba állj! Még ha relatíve jó arcú idegenekről is van szó, tessék megnézni a Kék fényt. Hány jó arcú ember van, akár idős néni, ÁNTSZ-től jöttem, szennyvizet ellenőrzök, satöbbi, és sokan bedőlnek ezeknek a trükköknek. Szóval ezeknek a fajta szülői kezdeményezéseknek a világon semmi értelme nincs. Nem beszélve arról, hogy ha én foglalkozom ezzel a témával, akkor valószínűleg az én gyerekem nem fog éjjel kettőkor vagy négykor a pesti utcán abszolút kontrollálatlanul csatangolni. Ha majd tizenkilenc-húsz éves lesz, az egy teljesen más történet, de amíg még kiskamasz, addig azt gondolom, hogy nem ott a helye. De visszatérve az „őrjáratra”, milyen dolog az, hogy a gyerek otthon van, a feleségem otthon van, én meg elmegyek a pesti éjszakába idézőjelben felhőtlenül szórakozni és őrjáratokat végezni? Szóval ennek a fajta kezdeményezésnek szerintem semmi értelme.

Egy átlagos hétvégi napon Magyarországon körülbelül 350 ezren használnak valamiféle pszichoaktív anyagot. Évente körülbelül 13 liter 96%-os alkohol jut mindenkire. Lehet, hogy sokan ismernek olyat a környezetükben, aki jóval túlteljesíti ezt, és hál’ istennek tehermentesít bennünket az alól, hogy nekünk is ugyanazt a 13 liter 96%-os alkoholt egy év alatt le kelljen dönteni a torkunkon.

WEST BALKÁN-TANULSÁGOKNagyon érdekes kérdés az is, hogy tulajdonképpen mit is értünk az alatt, hogy kábítószeres? Szóval milyen fajta kép fog megjelenni előttünk, amikor ez a mágikus szó elhangzik, hogy kábítószeres? Hát biztos nem, aki a valódi kábítószer-élvező! Azt gondoljuk, hogy ez a kábítószeres ott lesz Budapesten, a Blaha Lujza téren, vagy a volt Moszkva, most már Széll Kálmán téren, és amikor kijövünk a metróból, akkor odajön: „Adjon már egy ötvenest, adjon már egy százast!” Ápolatlan, elhanyagoltan néz ki, a kisgyerektől lehet, hogy elveszi a pénztárcáját, mobiltelefonját… hát tessenek elhinni, abszolút nem ő a típusos kábítószer-használó. Az átlag kábítószer-használó – és nem akarok senkinek a lelkébe gázolni – az pontosan ugyanúgy néz ki, mint bármelyikünk. (…) Érdemes egy picit ezen az általános képen változtatnunk, és nem feltétlenül mindig rögtön valakinek a homlokára sütni a skarlátbetűt, amikor arról van szó, hogy esetenként kipróbálta a kábítószert.

Ilyenkor egy mágikus mondat szokott elhangozni az okos felnőttek szájából: „Bezzeg az én időmben”. Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon szép mondat, de a hitelértéke gyakorlatilag nulla. Azért, mert abban a bizonyos „bezzeg az én időmben” teljesen más világot éltünk. Amikor mi tizenhat évesek voltunk, egy teljesen más környezetben, más dolgokhoz kellett alkalmazkodnunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy pozitívan kell állni az ő szerhasználatukhoz, csak ne próbáljuk összehasonlítgatni azt, ami mondjuk a 70-es, 80-as évek közepén zajlott azzal, ami most 2011-ben van, vagy 2013-ben lesz. A két történetnek nincs közös nevezője! Ma azok a generációs különbségek, amelyek a mai kamaszgyereket a szülőtől elválasztják, sokkal nagyobbak, mint „bezzeg az én időmben”.

(…) Ma már e-mailt írunk, sms-t írunk, „fészbukozunk”. Hiszen egy olyan felgyorsult világban élünk, ami számunkra, szülők számára, akiknek kamaszkorú gyerekei vannak, szinte átláthatatlan, és bizony egyre kevesebb a közös nevező köztünk és gyerekeink között. A fiam mondta egyszer a mobiltelefon és a számítógép használatról, hogy ő őslakos, mi meg betelepültek vagyunk. Azt gondolom, ez egy baromi jó mondat, mert soha nem fogjuk tudni azt a fajta életet élni, amit ők. Ne is akarjuk…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top