A hír: Bár a lakosság többsége változatlanul elfogadja az eutanázia aktív vagy passzív formáját, az elmúlt két évben jelentős mértékben nőtt a „kegyes halált” teljesen elutasítók tábora. A WEBBeteg.hu egészségportál megbízásából a Szinapszis Kft. 2011. november elején készített felmérést az eutanázia társadalmi megítéléséről. A válaszolók legnagyobb része (37%) változatlanul az eutanázia passzív formáját tartja elfogadhatónak (például a beteg lekapcsolása az életfunkciókat biztosító gépről), ám hasonlóan magas (31%) az aktív (például méreggel történő) eutanáziát is elfogadók aránya. A két évvel korábban mért véleményekhez képest a legjelentősebb változás ugyanakkor az eljárást semmilyen módon nem támogatók arányának növekedése: minden ötödik ember elzárkózik ettől a „megoldástól”.
Peller Mariann véleménye: Talán életünk legnehezebb kérdése, döntése és a legtöbb vitához vezető témája az eutanázia (jelentése: jó, szép halál) – adja a jó sorsunk, hogy soha ne kelljen komolyan beleásnunk magunkat ebbe a témába! Vékony jégen jár mindenki, aki megpróbálja körüljárni a kérdést. Őszintén csodálom azt, aki képes határozott állást foglalni az eutanáziát illetően.
Amikor jó pár évvel ezelőtt először hallottam erről a fogalomról, csak annyit fogtam fel a dologból, hogy az embernek joga kell hogy legyen a nyugodt, szép halálhoz, egy hosszú, fájdalmas betegség végén, vagy ha mondjuk tetőtől-talpig lebénulva kénytelen élni az életét egy szerencsétlen baleset után; és úgy érzi, nem bírja tovább cipelni a terhet, hogy minden egyes pillanatban ki van szolgáltatva, mert a legapróbb hétköznapi feladat elvégzésére is képtelen segítség nélkül. Akkor úgy gondoltam, miért ne dönthetné el mindenki maga, hogy meddig képes kitartani az élete mellett, ha már szenvedés számára minden perc; és tudja, hogy remény sincs a gyógyulásra, mert biztos, hogy rövidesen meg fog halni?
A legutóbb napvilágot látott eset azonban mégis más fényben tünteti fel az eutanáziát. Ha egyes orvosok vagy egészségügyi dolgozók önkényesen úgy döntenek, inkább túladagolják a morfiumot, hogy ne legyen tudatánál a halálos beteg, aztán kómába essen és csöndesen meghaljon, az nem a filantrópia megnyilvánulása. Mindez állítólag azért történt, mert nem volt megfelelő gyógyszer a betegek kínjainak enyhítésére. Ez lenne a jó megoldás egy ilyen helyzetre? Így már nem derülhet ki, vajon a beteg mit érzett valójában, vajon küzdött volna a kór ellen? De azt hiszem, ez esetben az is fontos kérdés, hogy miért gondolkodott így egy orvos, aki felesküdött arra, hogy oltalmazza az emberi életet az utolsó leheletig?
A különböző vallási meggyőződéseket pedig inkább csak érintőlegesen említem, mert még jobban összekuszálnák a szálakat, hiszen a legtöbb vallás nem tartja elfogadhatónak az öngyilkosságot – ugyanis az életedet ajándékba kaptad, tanulni születtél, nem olthatod ki önkezeddel, sok vallás szerint ez súlyos bűn. Márpedig ha a halálos beteg úgy dönt, hogy a passzív vagy aktív eutanáziát választja, átvitt értelemben ugyan, de öngyilkosságot követ el.
Mostanra tehát képtelen vagyok határozottan állást foglalni az eutanázia témakörében, bármennyire igyekszem is. Nem hiszem, hogy lehetne egy mindenkire vonatkoztatható, általános érvényű szabályt alkalmazni. Minden eset más és egyedi. Talán az lehetne a megoldás, ha minden egyes esetet független szakértők (orvosok, jogászok, pszichiáterek…) vizsgálnának meg, és ez alapján hoznák meg döntést. Én még a közeli rokonságot is megkérdezném, bár ha ők nem akarják elengedni a haldoklót – sok esetben kizárólag önző okokból –, akkor megint csak nem segítünk, és nem a lehető legjobbat tesszük a megfáradt, legyengült fizikai testétől szabadulni vágyó lélekkel.
