A hír: Az Anker Klubból indult és a Liszt Ferenc térre érkezett a nők elleni erőszak ellen elnevezésű rendezvénysorozat figyelemfelhívó felvonulása a hétvégén Budapesten. A 16 akciónap nevű programsorozatot 1991 óta szerte a világon november 25. és december 10. között rendezik meg, mivel november 25-ét az ENSZ a nők elleni erőszak megszüntetésének napjává nyilvánította, míg december 10. az emberi jogok világnapja. A program arra kíván rávilágítani, hogy a nők elleni erőszak súlyos emberi jogi jogsértés, az áldozatok életét, emberi méltóságát, testi épségét, egészségét és biztonságát sérti, veszélyezteti – az Európa Tanács adatai szerint Európában naponta minden ötödik nő szenved el erőszakot. Magyarországon minden héten legalább egy nőt gyilkol meg volt vagy jelenlegi házastársa vagy élettársa, a partnerük vagy volt partnerük által bántalmazott nők száma pedig becslések szerint csaknem félmillió.
Karafiáth Orsolya véleménye: Az erőszaknak nagyon sok formája van. Elsődlegesen persze mindenki a fizikai erőszakra gondol. A nő (általában) valóban gyengébb a férfinál, tehát ha tettlegességre, összecsapásra kerül sor, általában ő kerül ki vesztesen a viadalból. (Kivétel persze, ha mindenféle eszközt használ, gondolok itt késre, üvegre, sodrófára, ezekkel harcképtelenné tudja tenni támadóját, de a bíróságon ekkor valószínűleg a nő húzná a rövidebbet. Ugye érezzük az ebben rejlő ellentmondást? Ha egy erős hím leteper minket, és mi mondjuk – testi erő híján – a hamutartóval fejbe verjük, pórul járhatunk.) Szerencsére az utóbbi években egyre inkább terítékre került a családon belüli erőszak témája is, bár igazán megnyugtató eredményre még nem sikerült jutni. Meg addig nem is lehet, amíg a szenvedő fél érzi saját szégyenének, hogy őt bántalmazták és nem vetet látleletet, nem kér segítséget.
A közvélekedés sem fordult még olyan hatalmasat: azt mondják, intézze el mindenki a saját ügyeit házon belül. És nem győzik (és nem győzöm) én sem hangsúlyozni, hogy a szóbeli erőszak ugyanolyan erőszaknak számít, csak éppen lassabban pusztít el. Jelenleg éppen egy regényen dolgozom, aminek az erőszak a témája. Véletlenül ismerkedtem meg a főhősnőmmel, és a történetétől padlót fogtam. Azzal kezdte a mesélést, hogy azért kezdett el pszichiáterhez járni, mert voltaképpen most tudatosult benne, hogy ő valamiképpen mindig rosszul választ: egyik megalázó kapcsolatból a másikba kerül. Nem értette, mi lehet az oka. Aztán szép lassan kiderültek a dolgok. Még szinte gyerekként megerőszakolta egy közeli ismerőse, ám a családja nem hitte el neki a történetet, még akkor sem, amikor kiderült, hogy terhes, és abortuszra kellett mennie, azt mondták, biztosan kitalálta az egész mesét, hogy ne derüljön ki a valóság.
Eztán kényszeresen próbált megfelelni mindenkinek, akivel összehozta a sors, legyen az munkatárs, főnök, barátnő: aláment bárkinek, csak hogy kedveljék, és nehogy megint bajba kerüljön. Ezzel a látványosan alávetett mentalitással persze azokat vonzotta magához, akik uralkodni vágynak, akiknek a dominancia adja az életerejüket. És a vége mindig fizikai erőszak lett, ráadásul őt hibáztatták az egészért. Egy mondatot sosem fogok elfelejteni: „Egyszerűen nem bírtam ki, meg kellett verjelek. Olyan ütni valóan néztél rám.” Ez a bizonyos verés egy sokéves kapcsolat harmadik évében következett be, és a pár még négy évig működött együtt: így. És a vége nem az lett, hogy a hősnőm észre tér és kikéri magának a mindennapi megalázást (amitől már dolgozni, koncentrálni sem tudott), hanem a másik fél hagyta ott őt egy szép napon, hogy nem bírja tovább „azt a szart, aki”. Többet kell ezekről a dolgokról beszélni, és megerősödött önbizalommal, egészséges énképpel kezelni önmagunkat. És a legelső jelnél megfújni a riadókürtöt. Mert egy kiteljesedett folyamatot már sokkal nehezebb megállítani.
Én magam is fontos feladatnak érzem a felszólalást, a hangunk hallatását. November 25-én volt ennek a sorozatnak a nyitóestje a Bálint Házban, és a beszélgetésen, felolvasáson (szereplőként) voltam jelen. Ott három olyan nő volt még a színpadon, akik közül ketten ma is hajléktalanok, egyikőjük pedig immár kikerült ebből a sorból. Aki védett életet él, el nem tudja képzelni, minek vannak kitéve azok a nők (egyébként a férfiak is), akik az utcára kerülnek. Az esten az érintetteken kívül (akik vagy szervezők, vagy a hajléktalan-ellátásban dolgoznak) maximum húszan ültek. Ez számomra nagyon elszomorító. Igenis részt kell venni ezeken az eseményeken, fel kell vonulni, írni kell bármilyen problémáról. Mert ha mi, nők nem emeljük fel a szavunkat, nem hallatunk elég segélykiáltást, nem fognak foglalkozni velünk.
