“Túléltem a szilvesztert”

A hír: A Péterfy Sándor utcai Kórház toxikológiai osztályára szilveszter este hét órától reggel fél kilencig szinte folyamatosan szállították a mentősök a többségében részeg fiatalokat – mondta Zacher Gábor, a toxikológiai osztály vezetője vasárnap az MTI-nek. Egy tizenéves két ujját leszakította egy petárda.


Karafiáth Orsolya véleménye: A szilveszter számomra mindig olyan, mint egy oldszkúl számítógépes játék az utolsó, legnehezebb terepen. Az utcára csak végszükség esetén merészkedem, mint idén is: egyik buliból átstartoltunk a másikba, de nem kaptunk taxit. Egyik ismerősöm viszont igen, de az Oktogonnál kidobott minket, a maradék kétszáz métert tegyük meg gyalog. Mit mondjak, a halálfélelem kerülgetett. Petárdák fentről és oldalról, részegek minden mennyiségben. Több helyütt értekeznek arról ilyentájt, a kutyák mennyire nem bírják a feszültséget. Nos, engem magamat is állati félelem kerít hatalmába, ha hallom, süvít felém egy petárda. Csodálkozom is, hogy megússzuk ennyi balesettel, főképp, hogy a petárda tényleg csak az egyik veszélyforrás. Amúgy is parázós típus vagyok, ez a nap tehát egy összesűrített rémálom nekem, főleg, hogy vannak tapasztalataim.

Az első rossz kamaszkoromban jött: szegény apám nyitotta a pezsgőt, és a dugó épp szemen találta. Onnantól a szokásos koreográfia: jajgatás, mentők, bekötött fej, enyhe agyrázkódás, szerencsére a látása megmaradt… Mondanom sem kell, nem bírom, ha valaki pezsgőt nyit, összegörnyedek, vagy – és ez a legjobb taktika – a nyitó személy háta mögé bújok, a takarásba.

Töltöttem már balesetin is az ünnepet. Koncertet adtunk a régi zenekarommal, nagy volt a vidámság. Ám a közönség soraiban ott lapult egy kissé zakkant ismerősöm is, aki alig várta már, hogy vége legyen a show-nak, és bejöhessen az öltözőbe. Próbáltam lerázni, pár percig úgy tűnt, sikerült is. Ám később visszatért, diadalmasan, a kezében lévő sörösüveget mutogatva, amiről csöpögött a vér: „Na, most nézd meg a pasidat!” – kiáltotta, és odébbállt. Rémülten futottam hátra, és látom, a barátom fejéből dől a vér, hanyatt fekszik, mintha nem is lélegezne. Remek a problémamegoldó képességem, itt is magamhoz méltón cselekedtem: a földre omlottam, és csak zokogni tudtam. Így találtak ránk a barátaink, akik rögtön hívták a mentőket. Ám kiderült, hogy a mentők már előbb megérkeztek, mert az ismerősöm ugyanazzal a lendülettel a régi pasiját is leütötte, majd – és ez volt a nagyobb hiba – egy kidobóra is rátámadt, aki viszont felnyalábolta, és mint egy rongycsomót, kihajította a parkba. Egy mentőbe tettek minket.

Éjfél előtt fél órával értünk a balesetire, ahol iszonyú volt a tumultus. Egy komplett család tolongott előttünk, mindegyikük hullarészeg volt, mellettem egy német fiú, aki részegen felmászott a vezetékre, és megrázta az áram, úgyhogy csak azt kérdezgette, mennyi euróba fog mindez kerülni. Volt még egy combnyaktörött néni, aki látszólag azt sem tudta, mi a pálya, és azt kérdezgette, mi ez a tömeg itt. Jól ment a munka, egy irányító tartotta a frontot, a leütős lányra nézve csak intett: „Ezt vigyétek a detoxba”, minket hagytak várakozni. A legszebb az éjfél volt: az összes megvert, leütött, elesett, áramrázott egyszerre kiáltotta, hogy boldog új évet, és még az orvosok is vidámnak tűntek, pedig később, egy felé megjegyezték, hogy általában csak most jön a neheze… Ez persze extrém példa, de én tényleg nem értem az egész őrületet. És nem csak azért, mert már nem vagyok igazán fiatal…