Kérdés:
„A nagyobbik kisfiam 9 éves volt a napokban, harmadikba jár. 34 hétre született toxémiás terhesség után. Mivel rendben volt a légzése/keringése, csak a 2 kilós súlya miatt kellett 3 hétig kórházban lennünk. Kicsi korától nagyon aktív, a pedagógusok szerint hiperaktív. Szétszórt, figyelmetlen és rendetlen. Nem tűr semmilyen szabályt, korlátot, nagyon nagy a szabadságigénye, öntudatos. Ha valami mégis motiválja, akkor nagyon kitartó, a kreatív tevékenységeket nagyon szereti, szívesen alkot bármit. Nagyon érzékeny, könnyen sírva fakad. Az iskolában a tanárok elfogadják, az osztályfőnöke nagyon jó pszichológiai érzékkel van megáldva, és külön figyel rá. Nincs képességzavara, tud olvasni és írni – igaz csúnyán és hibásan! –, és a matematika különösen jól megy neki. De amióta monoton dolgokat kell csinálniuk, hosszasan, már kettese is volt matekórán. Semmilyen plusz erőfeszítést nem hajlandó tenni azért, hogy még jobb tanuló legyen, és azért azt látom, hogy a nagyon jó tanulókat mennyire hajtják a szülők. Én nem szeretem ezt, de valami minimális erőfeszítés, motiváció jó lenne. Most küldtek el a nevelési tanácsadóba, még nem kerültünk sorra. A kérdésem az lenne, hová, milyen fejlesztésre/mozgásra/beszélgetésre kellene őt elvinni, ami segítene neki, és én mit tudok tenni itthon, hogy segítsek neki könnyebben viselni a nyomást. (Ő is mondja: fél az iskolában, mert „osztályozzák”.) Pszichiátriára nem szeretném vinni, meg a sokat emlegetett gyógyszeres kezelést is kizárnám.”
Nem ír szépen, nem ír helyesen; unatkozik
Igaza van, a maga helyében én sem vinném pszichiátriára a kisfiát – erre a leírtak alapján semmi szükség –, és az ő esetében én is kizárnám a gyógyszeres kezelést.
Nagy szerencse, hogy ilyen megértő osztályfőnököt és elfogadó tanárokat találtak. A probléma ennek ellenére az iskolával van, a szisztémával. Miért írna minden 9 éves fiú „szépen” (a lányok inkább), és miért írna egy 9 éves gyerek helyesen? (Ilyesmi normálisan a kamaszkori forduló után volna elvárható, fokozódó mértékben, bármilyen hihetetlenül is hangzik.) A pedagógusok „hiperaktív” diagnózisa feltehetőleg helyes, erre vall a szétszórtság, figyelmetlenség, rendetlenség és a szabadságigény, de erre vall a kitartó kreativitás is és az érzékenységgel párosuló öntudatosság, ami a tünetegyüttes másik oldala. Azt azonban határozottan állíthatjuk, hogy a gyerek hiperaktivitása nem tipikus, és nem súlyos, hiszen nem agresszív, nem rohangál örökké, betartja a szabályokat.
Dr. László Zsuzsa kitűnő könyvéből – Az örökmozgó gyerek – megtudhatjuk, hogy a hiperaktív gyerekek nem tudnak tisztán és rendesen írni, és egyetlen tanácsunk az lehet, hogy ne gyötörjük a külalakkal, mert akkor nem tud a tartalomra figyelni.
Ami pedig a monoton dolgokat illeti és az erőfeszítést a „még jobb” tanulóságért: ezeknek a gyerekeknek az esetében – szerintem ez persze általánosabb szabály is lehetne – „a hatékonyság növelése érdekében nem növelni, hanem csökkenteni kell a munkára fordított időt”! Sőt: az ilyen „gyereknek és szülőnek egyaránt kínszenvedés a házi feladat”. (És tegyük hozzá: felesleges is, hiszen úgyis tudja.)
Az ilyen okos – és valószínűleg tehetséges – gyerekek mindig fokozottan érzékenyek, és még rosszabbul tűrik a rendszeres kudarcot (mint például a teljesen felesleges mindennapos osztályzás a szóban elmondott, közösen kialakított „szöveges” értékelés helyett) és az unatkozást, mint a többiek, nagyon hamar megunják az iskolai monotóniát. Van motiváció és van erőfeszítés, de kreatív módon, „vállalkozás”-szerűen, az értelmesnek látott feladatokban.
Én azt is helyeslem, hogy az értő és elfogadó osztályfőnök elküldte magukat a nevelési tanácsadóba. Mert ez válasz a maga kérdésére is, hogy hova kellene a gyerekét – mondjuk – valamiféle mozgásfejlesztésre elvinni, ami segítene a mozgáskoordináció javításában. Vannak olyan fejlesztő, játékos módszerek (például az úgynevezett szenzoros-integrációs terápia), melyeket a gyerekek sokszor szeretnek is. Nem utasítanám el a kipróbálását.
Ami az otthoni segítséget illeti: az iskolás gyereknek mindig éreznie kell, hogy a családja mellette és mögötte áll, és minden körülmények között megvédi őt a külvilággal szemben, és hogy az otthoni megítélése nem függ a matekórán becsúszott kettesétől…
(És: sok kisgyerekes gyengédséget öntenék erre a nagy gyerekre, aki valószínűleg nemesen küzd az elfojtott testvérféltékenységgel is.)
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Gombos Edina – „Végre nyugodtan várjuk a karácsonyt!”
- Napi egy óra másokért
- Ajándékálmok a nagyvilágból
- Egyre több újszülött marad a kórházakban
- Téli álom vagy mókuskerék
- Anya főz
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
