A Gombos–Costafred-lakot egy óriási fenyőfa rejti. Edina állítólag kinézett az ablakon, de én csak egy feketerigóra lettem figyelmes, aki a kapuban rám fütyült. Képzelem, egy háromévesre mennyi kaland vár egy ilyen kertben!
 |
| Fotó: Lukács Dávid |
– Láttad Csilit is? – rikkantja a tüzes kislány, amikor benyitok hozzájuk.
– A paprikát? – kérdezek vissza. Erre szégyenlősen a mamája mögé bújik, onnan nevet kifelé.
– Ő nem paprika, hanem a kiskutyám!
– Ez az új szenzáció Mirike életében – vág közbe Edina. – De van cicánk is, mióta ideköltöztünk.
– És múltkor a nagypapival vakondot is láttunk! – igyekszik tudósítani a kert élővilágáról a kislány.
– A szüleim sokszor vigyáznak Mirire, ideköltöztek az öcsémék után az Alföldről. Most, hogy végre felépült a házunk, és mi is itt lakunk Diósdon, a lányom számára kikerekedett a világ.
– A karácsonyt is együtt ünneplitek?
– Igen, együtt lesz a nagycsalád, ráadásul most itt lesz velünk Tia Vivi is, a férjem húga Kubából. Mirike alig várja, nagyon szeretik egymást. Már látom, ahogy anyukám főzi a tízfogásos vacsorát, mi meg ott nyüzsgünk körülötte. Anyu egyébként is mindennap készít főtt ételt apukámnak, egy diós bejgli nem kihívás neki.
– És neked?
– Talán már nekem sem. Mióta gasztroműsorokat vezetek az FEM3 csatornán, elég jól megtanultam főzni. Akár lila hagymából is tudok lekvárt készíteni!
– Ó, natyon finomakat fősz, nészd meg, hoty meghísztam! – paskolja meg kis, kerekedő pocakját Alberto. Mióta nem találkoztunk, egész jól megtanult magyarul.
– Nálatok, Kubában megünneplik a karácsonyt?
– Igen. De csak titokban, a kommunizmus miatt. Anyukámék hálószobájában áll feldíszítve egy kis műfenyő.
– Pont úgy néz ki a szovjet giccseivel, mint a mi gyerekkorunk karácsonyfái – kuncog Edina. – Mirike három hónapos volt, amikor az ünnepeket anyósoméknál töltöttük. Furcsa volt, hogy ugyanazt ették, mint más hétköznapokon. Nem volt ünnepi menü… Jézusom, fel kell tennem a borsólevest! Háromra megyek dolgozni.
– Azért szoktunk kubai ételeket is készíteni itthon – mentegetőzik Alberto, amikor egyedül maradunk. – Az alapanyagokat, a jukkát, a zöld banánt, a trópusi fűszereket már Budapesten is be lehet szerezni.
– Nagy terveink vannak Albertóval! Gyűjtjük a latin recepteket, kérdezgetjük a nagymamát, lassan összegyűlik egy szakácskönyvre való – kiabál ki a konyhából Edina. 
– Hogy tudsz így fogyókúrázni? – kiabálom vissza.
– Úgy, hogy este öt után nem eszem!
Amíg a mamája tüsténkedik, Miranda uralja a terepet. Boldogan mutogatja az asztaldíszeket, aranydiókat és fenyőtobozokat egy tálban.
– Ezt mi szedtük a mamival a kertben. Aztán meg… meg lefújtuk. Én is segítettem!
– Nem is keveset, Mirike – dicséri meg Edina, amikor visszatér a nappaliba. – Az ablakokat is fel fogjuk díszíteni. Csillagokat, hópelyheket vágunk ki papírból, és hósprével körülfújjuk a sablonokat. Nincs függöny, a kertre néznek, gyönyörű lesz. Nem kell több ezer forintos díszeket, sőt játékokat sem venni. Legutóbb két vécépapír-gurigából készítettem távcsövet Mirinek, szépen összeragasztottam őket, aztán kifestettük, szalagot kötöttünk rá. Egy háromévesnek tökéletes.
– A lányod babanaplóját még vezeted?
– Szorgosan. Az lesz az érettségiajándéka. Számomra sem lett volna nagyobb meglepetés, mint ha oldalakon át a gyerekkoromról olvasgathatok, ráadásul az anyukám kézírásával.
– Hiába, anyának születtél! Mikor jön a kistestvér?
– Még várnék vele egy kicsit. Nagyon nehéz éveket hagytunk magunk mögött. Minden rokon, barát segített, anyu etetett bennünket, nagyon kemény időszakok voltak. Aztán megszűnt a Sláger rádió is, ahol tizenkét évig dolgoztam. Nagy sokkot jelentett. De szerencsére azonnal csörögni kezdtek a telefonok. Előbb Joshi Bharattal készítettem műsort, újabban pedig Sági Szilárddal főzünk a tévében. Áprilisban pedig visszahívtak az Aktívba is. Mostanra álltunk talpra. Még egy kicsit hadd élvezzem!
– Alberto, te hogy érzed magad? Befogadott Magyarország?
– Én nagyon szeretek itt élni. Szép a táj, jók a kaják, és itt van a családom. Egy amerikai informatikai cégnél dolgozom, ha egy gyorsétterem pénztárgépe elromlik Spanyolországban, innen indítjuk újra. A munkatársaim között vannak kubaiak is, jól érzem magam… Most egy kicsit nehéz a magyaroknak, de gyorsan változnak a dolgok. Ki kell bírni ezt az időszakot.
– Szóval mégsem költöztök külföldre?
– Mostanában nem került szóba – válaszol Edina. – Talán ha az anyósomék kivándorolnának Spanyolországba. De az ő mentalitásukkal ezt nehéz elképzelni. A kubaiak nem valami vállalkozó kedvűek, a rendszer lenevelte őket erről. Megszokták, hogy mindent felülről kapnak.
– Ebben nagyon hasonlítanak a magyarokra – állapítja meg Alberto.
– Igazad van. De ami engem jobban bánt, hogy a magyarok időnként rosszindulatúak is. Sok külföldi ismerősünk van, mindegyik ezt mondja. Múltkor például azt találták ki, hogy megplasztikáztattam a mellem. Kénytelen voltam bebizonyítani egy mammográfiás vizsgálattal, hogy nincs benne szilikon – mondja szomorúan Edina. – De szerencsére Albertót még nem érte támadás. Valahogy meg tudja szerettetni magát.
– A papi is magyar lesz! – jelenti ki ekkor Mirike csillogó szemmel, azzal befészkeli magát az apja ölébe.
– Bizony! Letettem az alkotmányos alapismeretek vizsgát, és remélem, hamarosan megkapom a magyar állampolgárságot – nevet Alberto. – A lányom nagyon büszke rám.
– És el tudja ezt spanyolul is mondani?
– Hogyne. Ugye, mi amore? Mi lett a papi?
– Papi kubano – válaszolja szemrebbenés nélkül a kislány.
– Hát így vagyunk. Spanyolul kubano vagyok, magyarul ungaro. Két ember.
– Ahogy a lányunk is – mosolyog Edina. – Két nyelven ért, és most már kettőn is kezd beszélni. Persze a magyar jobban megy neki, válaszolni az anyanyelvén szokott, de például a kedvenc meséjét, a Dóra, a felfedezőt, kizárólag spanyolul akarja nézni. Talán a mexikói zenék miatt, nem tudom. Hihetetlen ritmusérzéke van, úgy salsázik, mint egy profi táncosnő.
 |
| „Mirike három hónapos volt, amikor az ünnepeket anyósoméknál töltöttük. Furcsa volt, hogy ugyanazt ették, mint más hétköznapokon. Nem volt ünnepi menü…” |
– Apja vére…
– Meg fogsz lepődni, nekem is pont ilyen fekete hajam volt kiskoromban! – replikázik Edina.
– Ezt csak azért mondja, mert féltékeny rám – húzza Alberto.
– Egyezzünk ki egy döntetlenben – javaslom, mielőtt hajba kapnának. – Alberto egy higgadt latin, Edina pedig egy tüzes európai. Félúton találkoztatok.
– Ez valóban így van – bólint Edina. – Nézz körül, az egész lakást a férjem rendezte be. Teljesen európai ízlése van. Az enyém inkább színes, délies, az övé elegáns, hűvös. Te érted ezt?
– Végül is a mediterrán vidékeken is minden épület ilyen tágas, az alapanyagok nemesek… A közös karácsonyfa milyen lesz?
– Festek rá aranytobozokat, együtt feldíszítjük, és ideállítjuk a nappaliba. Szép lesz. Nem hiszem, hogy titkot kellene csinálnunk belőle a gyerek előtt, engem sem úgy neveltek. A lényeg, hogy meleget sugározzon az ünnep.
– És az ajándékot ki hozza, Mirike?
– A Mikulás! – vágja rá a kislány.
Névjegy – Gombos Edina
• 1975. nov. 30-án született Debrecenben. Több Kazinczy Szépkiejtési Versenyt nyert.
• A Kodolányi János Főiskola kommunikáció és rádió szakán diplomázott.
• 2002-től hat éven át az Aktív és a Magellán című műsorok vezetője.
• 2004-ben ismerkedett meg kubai férjével, Alberto Costafredával.
• 2008-ban megszületett kislányuk, Miranda.
• 2010-től a FEM3 tv-csatorna Boszorkánykonyha című főzőműsorában tűnt fel újra.
• 2011 áprilisa óta ismét a TV2 Aktív műsorát vezeti.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Gombos Edina – „Végre nyugodtan várjuk a karácsonyt!”
- Napi egy óra másokért
- Ajándékálmok a nagyvilágból
- Egyre több újszülött marad a kórházakban
- Téli álom vagy mókuskerék
- Anya főz
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
