A hír: Betegesen retteg a palacsintától egy brit nő kislánykora óta. „Ha arra kényszerítenek, hogy nézzek egy palacsintát, úgy érzem, menten beteg leszek tőle. Első reakcióm, hogy el kell pusztítanom, utána viszont el akarok menekülni” – idézte a 19 éves Stafeni Ingamellst a The Sun című brit lap. Vaskos, amerikai palacsintáról, úgynevezett crumpetról van szó, amely már-már fánkszerű, de lyukacsos felszínű. Utóbbinak azért van jelentősége, mert kiderült, hogy a nő igazából nem a palacsintától fél, hanem a lyukas felületektől. Félelmet kelt benne egy marék szalma is, ha nem oldalról látja a növényi szárakat, hanem a lyukakkal szembesül. „A legnagyobb félelmem azonban mindig is a palacsinta volt. Első emlékem ötéves koromból való, anyám reggelire adott egyet, én pedig felsikoltottam” – mondta a lapnak. A lány csak a minap fedezte fel, hogy palacsintafóbiájával nincs egyedül. A világhálónak köszönheti, hogy „társakra” lelt. Az irtózásnak ezt a fajtáját tripofóbiának hívják.
Karafiáth Orsolya véleménye: Annyiféle fóbia létezik, hogy már azon sem csodálkoznék, ha valaki a fóbiásoktól irtóznia. Vajon annak a betegségnek mi lenne a neve, fóbio-fóbia? Ezer éve dolgozom női magazinoknak, és számomra direkt öröm, ha előkerül még egy para: lehet róla írni. Közben persze tudom, hogy akit bármitől félelmek gyötörnek, hogyan érezheti magát. Nekem sem csupán átlagos fóbiáim vannak: a tériszony, a klausztrofóbia mellett betegesen irtózom például a szottyadt zöldségektől, gyümölcsöktől és a lepkéktől. Egész egyszerűen hányinger tör rám, hátrahőkölök, és páni félelem lesz úrrá rajtam, ha ilyesmit látok.
A zöldségőrület nem tudom, mikor kezdődött, de az biztos, hogy évről évre rosszabb lesz. Lassan már semmilyen kicsit is állott étel látványát nem bírom elviseli, kiver a víz még a boltokban is, ha megereszkedett paradicsomot, kókadó petrezselymet, vagy esetleg beesett mandarint látok. Képtelen vagyok megenni olyan ételt, ami nem frissen kerül elém, a melegítés nálam nem létező fogalom. Ha egy ételről azt mondják, hogy tegnap készült, de épp az benne a jó, hogy az ízek már összeértek, akkor rándul egyet a gyomrom, és nem, köszönöm, én meg nem kóstolom azt. Néha, még éttermekben is kihoznak elém salátatálat, ahol azt látom, hogy a jégsaláta széle már lekonyul, és bizony az összetevők már levet eresztettek – nos ilyenkor kénytelen vagyok visszaküldeni a konyhára a kompozíciót, mielőtt nagyobb baj történne. Múltkor egész nap olyan helyen voltam, ahol tudtam, hogy nem lesz büfé, megcsináltam hát a mozzarellasalátát otthon, és kis dobozban vittem magammal. Délre az egész kieresztett, és bár az agyammal tudtam, hogy nem romolhatott meg, landolt mégis az ebéd a kukában, inkább éhen maradtam. A szendvicsek is, ha állottak, viszolyogtatnak. Ha valahol nincs mód ennem, már tudom, hogy nyers répát, müzliszeletet és almát kell magammal vinnem, hogy túléljem a napot.
A lepkedolgot még kevésbé értem, és az már gyerekkoromban is gyötört. Míg a többiek imádták a szép pillangókat, és szívesen is rajzolták le őket, én vad sikoltozásba kezdtem, ha akár csak egy is közeledett. Próbálok visszaemlékezni, miként alakult ez ki, és talán az lehet az oka, hogy egyszer, még kislányként elkaptam egy káposztalepkét, és a kezemen hagyta a hímporát, majd aznap éjjel berepült az ablakon egy éjszakai nagy dög, ami a párnámra szállt. A nyári esték kész lidércnyomások: igen gyakran bejönnek a kertből ezek a nagytestű szörnyek. A macskám előszeretettel kínozza őket, addig játszik velük, amíg ki nem múlnak, ez néha félórákba is telik. Emlékszem, idén nyáron volt olyan is, hogy már zokogtam, bebújtam a paplan alá, de a lepke csak zúgott és szenvedett, és a végén a cicám jó étvággyal befalta őt. Egész éjjel nem tudtam aludni aztán.
Valószínűleg minden fóbiának valamilyen trauma az alapja, és biztosan le is lehet küzdeni őket, ha így van. Sajnos annyi egyéb dolog van éppen az életemben, ami még megfejtésre vár, hogy egy ideig biztosan nem lesz időm, hogy kikúráljam magam. A zöldségektől azért nagyjából távol tudom tartani magam, a lepkeszezon meg még messze van. De éppen ezért, mert ismerem az érzést, nincs az a fóbia, amit kinevetnék. A félelem sosem vicces belülről.
