Pásztor Tímea: A vaskályha mellett
A gesztenye szinte mindenkiben nosztalgikus emlékeket idéz, a faszén illata, a szemek pattogó hangja, a századfordulós jelmez rögtön mosolyt csal az emberek arcára. Sokan odajönnek beszélgetni, az idősebbek felidézik a fiatalkorukat, mesélnek a régi gesztenyeárusokról. Szeretem ezeket a történeteket, az idő így szinte repül.
Minket egyedül az eső tart vissza, a fagy és a hó egyáltalán nem, hiszen akkor esik igazán jól a forró gesztenye, a puncs és a forralt bor. Egyre több rendezvényre, fesztiválra hívnak bennünket, de továbbra is vannak fix helyeink különböző közterületeken. Kint állni a hidegben órákon keresztül embert próbáló, ilyenkor muszáj több vitamint szedni, és inni a forró, citromos teát. A kezem is megsínyli a fagyos időjárást és a pucolást, sok időbe telik, mire előkészítjük, bevagdossuk a szemeket. A munkakörülmények ellenére is rengeteg örömet ad a gesztenyeárusítás: ahogy elkezdődik a szezon, megjelennek a törzsvásárlóink, és elmesélik, mennyire vártak már minket. Az új vevőket az illaton túl a látvány is odavonzza, a jelmezünkre sokan felkapják fejüket. Először kölcsönöztük a ruhákat, majd levettem a szabásmintát, és megvarrtam magunknak a különböző felsőket, kabátokat, pelerineket.
Ez a külső egyfajta tiszteletet is ébreszt a vásárlókban, soha nem volt semmiféle kellemetlenségem, a férfiak legfeljebb egy udvarias bókig merészkednek el. Mi nagyon figyelünk a minőségre is, amikor megveszünk egy zsák gesztenyét, kiválogatjuk, hogy véletlenül se kerüljön bele romlott vagy kukacos, csak a tökéleteseket sütjük meg. Mielőtt kiadjuk a csomagot, félig meghámozzuk a szemeket, hogy ellenőrizzük, teljesen rendben vannak-e, és hogy könnyebb legyen a vásárlóknak megpucolni. Én még évek után is imádom a gesztenyét, túl azon, hogy regeneráló hatása folytán rendkívül egészséges, nagyon finom is, egyszerre ropogós és krémes. Otthoni körülmények között azonban soha nem lesz az igazi, ehhez kell a faszén és a vaskályha. Ha estére marad egy-két csomag, becsomagolom, és otthon még forrón megesszük.
Felméry Lili: Az Operaházban
Az év vége a legvarázslatosabb időszak az Operaházban, a Diótörő története, zenéje, díszletei megteremtik a karácsonyi légkört, érezni lehet a folyosókon, az öltözőkben is. A közönség is nagyon vegyes, felnőttek és gyerekek egyaránt jönnek, mosolygós családok ünnepi hangulatban.
Emlékszem, milyen csodálattal bámultam a nagy művészeket, amikor gyerekszereplőként részt vehettem a Diótörőben, és csak reménykedtem, hogy egyszer én is ott leszek közöttük. Tavaly már táncolhattam karszerepeket, ebben az évben pedig három alkalommal én leszek Mária hercegnő. Ez minden balettos szerepálma, számomra ez a legnagyobb karácsonyi ajándék. December 24-én lesz az első előadásom, a szüleim eljönnek megnézni, és utána tartjuk a közös, családi szentestét. Persze vigyáznom kell az ünnepi menüvel, hiszen 25-én reggel be kell mennem próbálni, karácsony másodnapján pedig újabb előadásom lesz. Remélem, akkor már nem fogok ennyire izgulni, mert hiszen túl leszek az első szereplésen, így talán szenteste is átadhatom magam a karácsonyi hangulatnak.
Egy táncosnak sem jelent gondot, hogy míg mások ünnepelnek, pihennek, nekünk táncolnunk kell, ez hozzátartozik a szakmához. A mi feladatunk, hogy szórakoztassunk, de egy ilyen szerep a táncosnak is rengeteg örömet ad. Én már el sem tudom képzelni a decembert a Diótörő nélkül, ez a balerinák karácsonyának szerves része. A telet, a havat egyébként is szeretem, bár a hideg néha kellemetlen. Ilyenkor fokozottan kell figyelnünk a bemelegítésre, jobban ügyelünk az öltözködésre is, több pulóvert veszünk magunkra, és védjük az ízületeinket. A téli sportok kimaradnak, nem ajánlatos korcsolyázni, síelni, de bevallom őszintén, ez nem jelent lemondást, mert nagyon szeretem, amit csinálok. Ezért is próbálok mindennap alázattal kiállni a színpadra, és a maximumot nyújtani. Bízom benne, hogy meglesz az eredménye.
Huszár Diána: A korcsolyapályán
Amikor fellépek a jégre, teljesen kikapcsolok, onnantól kezdve nem létezik más. Már attól tökéletesen érzem magam, ha zsebre dugott kézzel megyek pár kört. Ha pedig csinálok egy forgást vagy egy ugrást, az olyan pluszt ad, amit az élet más területein nem találok meg.
A korcsolyacipőm családtag, ápolom, karbantartom, soha nem hagyom a hidegben, vicces élvédő figurával védem – meséli Diána (képünkön balról a második). – Négyévesen kezdtem korcsolyázni, kisgyerekként ez könnyű, mert nem félünk az eséstől, más a koordinációnk. Iskoláskoromban indultam az első nemzetközi versenyen, de ezt rengeteg munka előzte meg. Hajnalban edzések, délután tánc, erősítés, balett. Ez annyit tesz, hogy nincs este mesenézés, nincs zsúr, meg sulidiszkó, de ez már akkor sem jelentett lemondást, így felnőttként visszagondolva pedig egyértelműen megérte. Kipróbáltam ennek a sportnak szinte az összes válfaját: a műkorcsolyát, a jégtáncot, a jégrevüt és a szinkronkorcsolyát is, ez utóbbi lett a legnagyobb szerelem. Tizenhat lány alkotja a csapatot, sokan együtt dolgoztunk egy hazai jégrevünél. Egyszerre vagyunk a jégen, a kűr négy perc, ezt közel egy év alatt tanuljuk meg.
Ennyi nőnek együtt dolgozni persze nem egyszerű, az öltözőben néha röpködnek a megjegyzések, hogy „te nem tartottad jól a fejed”, „te meg túl lassú voltál”, de amikor felmegyünk a pályára, azonnal csapattá válunk, közös a cél, és iszonyúan figyelünk egymásra. A fagy senkit nem zavar, a kűrruhában csak pár percet kell eltölteni, az adrenalin pedig annyira pörgeti az embert, hogy észre sem vesszük a hideget. Én már ősz elején alig várom, hogy végre tél legyen, és kezdődjön az igazi szezon. Lehet persze nyáron is korcsolyázni, de negyven fokban mégsem az igazi. Kell az a kis beszédkor felcsapó pára, a hideg, a jéggép búgó hangja, a tél illata. Elvonási tüneteim vannak, ha nem korcsolyázhatok, de már az is feldob, ha csak beszélhetek róla. Ezért is külön öröm, hogy már nemcsak művelője, hanem oktatója is vagyok ennek a csodálatos sportnak, hiszen a Jégkorszak Sportegyesületnél utánpótlás-neveléssel foglalkozom.
Varga Dóri: A sípályán
Semmi nem fogható ahhoz, amikor az ember siklik lefelé a havas fák között, kék az ég és süt a nap.
A sebesség, a határtalan szabadság; ezt csak a hegyen kapom meg. Másik szenvedélyem a versenyzés, imádom, amikor állok a rajtban, az adrenalin az egekben, én pedig ezerrel koncentrálok, és megpróbálom a maximumot kihozni magamból.
Apukám nagyon szeret síelni, ezért már óvodáskoromban beíratott Hellner Péter oktatóhoz, így viszonylag gyorsan életformámmá vált, hogy télen a hegyen vagyunk. A magyar síelő közösség kicsi, de összetartó, mindenki ismeri a másikat, már csak a társaságért is érdemes kimenni a pályákra. Tinédzserként sokat hiányoztam a versenyek és az edzések miatt, ezért választás elé állítottak a gimnáziumban: vagy a tanulás, vagy a síelés. Inkább iskolát váltottam… Három éve már oktatok és edzősködöm is. A gyerekeknek a síelés ideális téli sport, hiszen segít a szimmetrikus mozgáskoordináció kialakításában, ráadásul egész nap a jó levegőn vannak. Az edzőtábor azonban nem nyaralás, korán kelünk, felmegyünk a hegyre, bemelegítünk, majd az egyórás ebédszünetet leszámítva délutánig síelünk. Összeszokott kis csapat a miénk a Körte SE-nél, úgy érzem, a gyerekek szeretnek engem és egymást is. Ezért ködben, szélben és fagyban is zokszó nélkül csinálják a feladatokat, ráadásul valamennyien nyerni akarnak a versenyeken, és tudják, hogy ez másképp nem sikerülhet. A délutáni jutalom a szabad síelés, ilyenkor bemegyünk az erdőbe, vagy ugratunk, általában ezt élvezik a legjobban.
A szállásra visszatérve megkezdjük a szárazedzést; kis gimnasztika, futás, és amíg az edzők a síléceket élezik, a gyerekek megcsinálják a leckét. Egy-egy ilyen nap nagyon fárasztó tud lenni, de teljesen feltölt, amikor látom, hogy élvezik a síelést, és hogy mennyit fejlődnek napról napra. Egy szezonban általában harminc napot töltök a gyerekekkel, és még húszat a saját edzéseimmel és versenyekkel. Gyerekkorom óta a Rozmaring Síegyesület tagja vagyok, de a tavalyi évet ki kellett hagynom, mert kisbabát vártam. Matyi fiam már három hónapos, így idén őt is vihetjük magunkkal.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
Lola és a Mikulás zoknija- Mindez világ örvendezzék!
- Mese a székely leányról, aki hitt az álmainak
- Hol az öröm télen?
- Gyerekek mondják…
- A mikulásvirág
- Milyen az ajándékozási stílusa?
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
