A messzi Székelyföldön, a csöndes folyású Maros partján élt egyszer egy leányka. Hosszú, sötétbarna haját vastag fonatba fonták. Csendes, vékonyka, hallgatag gyermek volt, még köszönni sem igen köszönt, hiába biztatták. Sokat volt a nagyszülők közelében, akik láthatatlanul készítették fel arra az életre, amire szíve vágyakozott. Az egyik nagyszülőktől a munka fontosságát és megbecsülését kapta, a másiktól pedig a sok játékot, a jóság és a szeretet fontos helyét a világban.
Székelyföldön akkoriban gyakran „elvették a villanyt”. Esténként ilyenkor gyertyafénynél meséltek. A kislány lélegzet-visszafojtva figyelt. Hallgatta, amit a felnőttek beszélnek, s így ismerte meg annak a földnek a történetét, ahol született. A magyarság és a székelység históriáját, Csaba királyfi, az Istenszéke, Rabsonné legendáját, a valaha volt tündérlányok, a Maros és Olt eredetének meséjét. Így tudta meg, milyen keservesen szép, balladás világba született.
„Tedd a dolgod és várj…”
A kislány sokat álmodozott, s erősen hitt abban, ami az álmai nyomán a lelkében megszületett. Egy kis kastélyban látta magát, egy királyfi oldalán. Azt súgta az álma, valahonnan az ismeretlenből jön majd a párja, nem szól sokat, csak a szemébe néz, és azt mondja, te leszel a feleségem… És ebből fogja tudni, hogy megjött az ő másik fele. Olyan erős volt ez a hite, hogy ha csüggedt is néhanapján, csak fohászkodnia kellett és megkapta a választ, tedd a dolgod és várj!
Később így mesélt erről: „A lelkem mindig társam volt. Beszéltem hozzá és sosem hagyott cserben. A láthatatlanban fogta a kezem, s csak épp, mint a simogató szellő, néha-néha meglökött. A lelkem hozta Őt is. Hosszas úton, hegyen-völgyön át. Hívtam, s Ő jött. Ő hívott, s én mentem.”
Később nagylányként maga is érezte, mesebeli vágyak az övéi. De az álmokhoz való ragaszkodás erősebb volt bárminél.
Mintha tüzes csikók húzták volna, vágtattak az évek.
A kislány fölnevelkedett, mosolygós szemű, tervekkel teli sudár fiatal nő lett belőle. Az iskolák elvégzése után meglett a kastély is, Parajdon, a nagymama birtokán, egy kis falusi panzió.
A múltba érkezni – a lélek utazása
Stefánia panzió, merthogy így hívják a leányt, aki valami mást akart, mint a szokványos. Valamit, amiben a lelkük és kezük nyoma is benne van, a táj, a haza, a szeretetük és az ősök munkája, öröme, könnye, vágya is ott van. Hogy aki a házukban megszáll, az ételeiket eszi, a saját kezükkel festett székekre ül, az mást, többet vigyen magával, mint amivel érkezett.
Munkához látott. Biciklire ült, és járta a falut, amit már régen ismert, de most a lelkére volt kíváncsi. Beszélgetett az öregekkel, régi tárgyakat gyűjtött, fényképezett, recepteket körmölt. Tudni akart mindent, mert mesélni akart a házukba betérő, ismerőssé váló idegeneknek, ahogy neki is meséltek valaha. A faluról, a székelyekről, a szokásokról, amelyeket megőriztek, s azokról is, amelyeket elfeledtek már.
Stefánia nem sokat ült, nem ábrándozott, gyors lábú friss észjárású hajadonná lett, aki nem kerülte a munkát, s volt dolga elég. De éjszakánként a hófehér párnát nyaka alá gyűrve el-elgondolkodott. Hol van az én párom, hová legyek nélküle…?
„Tudtam, hogy jönni fogsz…”
A kora tavasz hozta magával a végső üzenetet. Illata már érezhető volt a levegőben, lágy szellő mosta át a világot. Tudatta a lánnyal, hogy van, létezik, és azt is, hogy még várni kell egy kicsit. A távolság már nem volt elvont fogalom. Az érzések ott repdestek a mindenség palettáin, míg a gondolatok egymásnak üzengettek szerteszét. Sokszor türelmetlenné vált a test, s az ész. Rezdült a szív, mozdult a láb, a kéz. Valahol Valaki elindult, s Valaki útra kélt. A reggelek eszébe juttatták a létezőt, álmokat szült az éj, s minden, ami körülvette csak üzent, üzent és üzent: Soha nem láttad, nem ismerted, már az első nap meg fogja kérni a kezedet, hiszen ezért jött hozzád.
A 2010. évet írta a naptár, kora nyári délután volt, amikor a panzió udvarán Stefánia bútort festett. Szünetet tartva bement a szobába, ahol felfigyelt a televízióban beszélő fiatal férfire. Tágra nyíltak a szemei, hevesen dobogott szíve és hallgatta azt a hangot, amire már annyiszor szomjúhozott, s nézte némán a férfit, aki ugyanazokat a gondolatokat mondta ki a világnak, amit ő a csendnek. A lelke fájt az örömtől. Megtalálta. Most már csak várnia kellett, hogy őt is megtalálják. Nem ment el hozzá, mert belülről azt súgták, hamarosan ő jön el érte.
Teltek a hónapok, összesen tíz, és ez év február tizenharmadikán egy fiatal férfi, szállást kért a panzióban. Titokban Stefániát kereste. Hogy nem találta, aki miatt jött, reggel, mielőtt elment, hagyott egy üzenetet:
„Az este Apud jól betüzelt, hogy meg ne fázzak. Reggel Anyud ennem adott. Meg szeretnélek ismerni, mert a belső hang azt mondja, hogy megtaláltam a kincset, amit keresek. K. J. Gy.”
Amikor elolvasta az üzenetet, néma boldogságban, szemében elrejtett könnyekkel beleroskadt egy székbe. Kellett néhány perc ahhoz, hogy ezt megköszönje. Istennek és önmagának. Majd válaszolt:
„Véletlenek nincsenek, tudtam, hogy jönni fogsz. Holnap Parajdon leszek. Stefánia”
A többit már Stefánia mondja el. Olyan ismerőssé lett, úgy megszerettem a „mese” végére, mintha a húgom lenne.
Ahol két pataka összefolyik
„Az első találkozás kitörölhetetlen az emlékezetünkből. Boldog voltam nagyon. Örvendtem, hogy hittem benne. Mosolyogtunk egymásnak, megöleltük egymást, oly nagyon magához szorított, hogy már én voltam, aki szólt, nem kapok levegőt… Meséltünk egymásról, egymásnak; el nem engedett. Szerettem, amikor fogta a kezem, szeretem a keze érintését. Jó volt érezni, megtaláltad a másik feled. Nem szerelem az első látásra, hanem: Jaj, már olyan rég szeretlek, hol voltál eddig?!… Ugyanígy volt Ő is, kereste az igazi párját. Elmesélte, hogy egy vasárnap délután volt, amikor a kezébe került egy szaklap, amiben rólam írtak, és a munkámról. Pár sort olvasott el a cikkből, és egy három centiméteres, bélyegnyi fotót látott rólam, de ez elég is volt. Csomagolt és este a panzióban volt már. Keresett.
Aztán beszéltünk mindenről. Gyerekekről is, minél több, annál nagyobb a boldogság. Annyit vállalunk, amennyit Isten akar ajándékozni. Hamarosan már jön is az első, Sára.
Az esküvőnk is meséket idézett. Május eleje volt, a természet velünk bomlott, örült, virágzott. Azt kértük, hogy mindenki népviseletbe jöjjön. A 250-ből 230-an viseletben voltak. Az én ruhámat Székelyszentléleken egy ügyes varrónő varrta, a csizmámat egy idős bácsi Udvarhelyről. A pártáimat egy szorgos gyöngyfűző készítette Parajdról. Tiszta szívvel, lélekkel készültek.
A polgári eskünk kint a szabadban, a Nagyhagymástól nem messze volt. Ez az esemény is meglepetés volt, de nemcsak nekem, hanem az egész násznépnek. Ezen a hegyi kaszálón, ahol a két kis patak találkozik, a Cilos, és a Nagy pataka, ide készített János nyírfából pallót, rá asztalt és padot, ahol a két kis patak összeölelkezik. Ott mondtuk ki a boldog igent.
Szép pataka néven csordogál tovább, egy medre van, mint ahogyan nekünk is egy közös utunk.”
Ide születtünk…
„Szép patakáról az út a csíksomlyói kegytemplomhoz vezetett. Darvas Kozma katolikus, Böjthe Csaba ferences rendi és Henter György református papok eskettek. Sokatmondó szertartás volt, felkészítő szavak hangzottak el az élethez és a házassághoz. Amikor kijöttünk a templomból, már messziről hallottam János lovainak a nyerítését. Vártak minket hintóba fogva, de türelmetlenül. Nyolc hintó kísérte egymást a mulatság színhelyére. Sörényüket cibálta a szél, patáikkal dübörögtek és szinte imádták, hogy mindenki csodálja őket.
Régi háztartási, mezőgazdasági eszközöket kértünk nászajándékba, olyan nagyszüleink idejéből valókat. Valamikor majd létrehoznánk egy skanzent, hogy azzal is megőrizzünk valami ízt, hangulatot és tudást a múltból. Mert többnek lenni csak így lehet, ha tudjuk, honnan jöttünk… E mellé segít a hit, ami erőt ad, mosolyt az élethez. A szeretetünk meg megerősíti mindezt és mindennél felettébb van.
Az elvünk, vissza a természethez. Saját magad állítsd elő, amire szükséged van. Védd és szeresd, amiben élsz, és ne pazarolj. Szeretünk dolgozni, szüksége van az embernek arra, hogy alkosson. Én minden nap háromfogásos ebédet főzök, tele a kamra lekvárral, befőttel, savanyúsággal, sütök, gyúrok.
János a vállalkozása mellett mezőgazdálkodással és állattartással foglalkozik. Imádjuk a természetet; fűben feküdni és csodálni az eget, mászni a dombokon, erdőkben gombát keresni, figyelni a vadak mozgását, a természet csodás pillanatait, ahogy ébred, szuszog vagy éppen haragszik. Hálásak vagyunk, hogy ide születtünk, soha nem élnénk máshol. A székely lét, ezek a dombok, hegyek, az Öcsém, Nagyhagymás, Terkő csúcsai, a fakadó vizek, mind ereinkben csörgedeznek.”
A beszélgetésünk után, egy hete, kaptam egy levelet Stefániától. Ezt írta:
„Tegnap nagyon kimerült voltam. Azt éreztem, Sára minden energiámat kéri. Nagyon sokat mozgolódott, nem volt öt perc nyugta. Nem tudtam, mire is lenne szükségem, de valami hiányzott. Végigdőltem az ágyon, de nem volt elég. Kis idő után odajött a férjem, beszélgettünk, átölelt, simogatta a hajam, Sárához szólt, nyugtató szavakat mondott neki. Éreztem, mint ahogy egy csésze megtelik vízzel, úgy telik meg testem, lelkem energiával.
Ma már tele erővel készülődök ki, mert havazott. Most is, ahogy írok, nagy pihékben hull a hó…”
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
Lola és a Mikulás zoknija- Mindez világ örvendezzék!
- Mese a székely leányról, aki hitt az álmainak
- Hol az öröm télen?
- Gyerekek mondják…
- A mikulásvirág
- Milyen az ajándékozási stílusa?
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
